Úgy gondolom, alá kell támasztanom az önsegítő blogom létjogosultságát!

Bizony-bizony, az élet nem mindig úgy alakul, ahogy azt még tiniként elképzeli az emberpalánta! A gimnázium padjait koptatva mindenki arról álmodozik, hogy huszonévesen, az egyetem berkeit elhagyva övé lesz a világ. Anno én is azt hittem! Tudom, meglehetősen naív voltam, de remélem ez a kis baki meg lesz bocsátva. :)

Szóval, a gimi után abszolút semmi fogalmam sem volt arról, hogy merre induljak el. Az egyik legnagyobb defekttel rendelkeztem, amit csak magáénak tudhat egy 18 éves érettségi környékén: MINDEN, de tényleg MINDEN érdekelt. Viszont a gimiben élni szerettem, tanulni már kevésbé, van ez így, nem én vagyok az egyetlen. Ebből kifolyólag nem is nagyon jeleskedtem az utolsó években a társadalomismereten, számítástechnikán és a pszichológián kívül semmiben. Nem volt más választásom, jelentkeznem kellett valahová, mert ugye nálunk ciki volt, ha valaki nem jelentkezett egyből valamely csodálatos felsőoktatási intézménybe.

Pontok alapján fel is vettek Szarvasra...környezetgazdálkodási agrármérnöki szakra. Nem tudom egyáltalán honnan pattant ki ez a csodálatos gondolat, soha semmi közöm nem volt a témához, max annyi, hogy a szüleim a mezőgazdaságban dolgoztak. De én mindig is bölcsész akartam lenni. Akkor még olyan misztikus főnév volt ez számomra. A nyár végén kaptam egy levelet, melyben a gumicsizma, gyakorlati foglalkozás és én egy mondatban szerepeltünk. Postafordultával kértem egy egész éves halasztást! Másnap bementem a régi gimimbe és kértem, hogy vegyenek fel az ötödéves szakképzésre. Mindegy volt, csak ne otthon üljek egy évig. Szeptemberben a számtech tanáromat (régi és új egyben), hogy engedje meg, hogy bekapcsolódhassak a szoftverüzemeltető szakképzésbe (a második éveben).

Eltelt lassan az első félév, ideje volt valami célt keresni. De megint csak villogó kérdőjelek voltak a fejemben, hogy mi a fenét kezdjek magammal az elkövetkező években. Az akkori párom erősen befolyásolta a választásomat. Ő ugyanis kitalálta, hogy mindenképp Debrecenbe szeretne járni egyetemre. Hosszas vívódás után két szak maradt a képzeletbeli kalapban: szociálpedagógia és szociológia. Persze a szociológia első helyen, szocped a másodikon. A párom, nevezzük X-nek, az első helyre pályázott, nekem valójában mindegy volt még akkor is. A sors mégis úgy hozta, hogy Mr. X-et csak a második helyre vették fel, én viszont bebocsátást nyertem a tudomány világába, felvettek szociológia szakra. (Az elmúlt 5 év legnagyobb pillanatait elmesélem később.) És most bizony innen szabadultam, okleveles szociológusként.

Ééééééés!!!! Itt jön az igazi szívás. A szociológia egy nagyon szép tudomány, szubjektív véleményem szerint a legszebb is, de elhelyezkedni vele nagyon nehezen lehet. Főleg mert sokan vagyunk ebben a pici országban...ráadásul sokszor a kiválasztás szubjektív mivolta miatt nem épp a tehetséges emberkék kerülnek jó szoccer helyekre.

Én most számolom a napokat. Nem azért, hogy idegesítsem magam, hanem azért mert kíváncsi vagyok, hogy egy aktív diplomás álláskereső (nem túl piacképes diplomával) mennyi idő alatt tud elhelyezkedni egy normális helyen...és mennyit kell szívnia, amíg azt a bizonyos HELYET megtalálja.

Remélem, megkapom a képzeletbeli engedélyt a kedves olvasótól, hogy tovább írjam a blogot! :)

De senki ne higgye azt, hogy itt fogok bárkinek is nyafogni minden bejegyzésemben, szó sincs ilyesmiről! :) Még csak az kéne...soha nem voltam nyafogós, nem most fogom elkezdeni. Be szeretném mutatni azoknak, akik követik a blogomat, hogy engem milyen dolgok érdekelnek. Például filmek, zene, tornádók, gasztronómia, kultúra, irodalom, galaxis és még számos ilyen kimeríthetetlen téma. ;)

De semmi nem kötelező, ha nem tetszik, akkor nem kell tovább olvasni! Ezt azért írom, mert a barátok tapasztalatai alapján sokan csak azért kommentelnek, hogy szidalmazzák a bloggert...és ezt én nem szeretném. Remélem, ezt az egy kérésemet mindenki tiszteletben fogja tartani!