Kedves Olvasóm!

Tisztában vagyok vele, hogy az elmúlt időszakban elhanyagoltalak, de most, hogy újra munkanélküli lettem, ismét írok neked.

Anno, júniusban gondolt egyet a mi kis túrázós csapatunk és megszerveztünk magunknak egy kicsi túrácskát. Ez a túra egy újabb mérföldkő a csapatnak, hiszen most léptük át biciklivel először a határt.

1.nap kb. 60km

Délelőtt még Ádám és én Szolnokon voltunk, ő suliban én pedig a munkahelyen. Délután 3-ra terveztünk az indulást. Természetesen ebből nem lett semmi, pedig Mezőtúrra még át kellett tekerni, ahol az utolsó nekünk alkalmas, Orosházára tartó vonatot feltétlenül el kellett csípnünk. Bombi, Ádám és én csak vártunk, vártunk és vártunk, de a tiszaföldvári szekció nem akart megérkezni a találkozóponthoz Mezőhékre. Több mint fél órás késéssel, de el tudtunk indulni. Amit nem kalkuláltunk az ütemtervbe, az a szembeszél volt. Szinte helyben tekertünk, a táv pedig nem akart csökkenni. De valaki fentről nagyon akarta, hogy sikerüljön elkapni a vonatot. Felcuccoltunk a "kispirosra"...gondolhatod, 5 bicikli, 5 túracsomag és mi...hát, az utazóközönség nem repesett az örömtől, meg persze a kallernéni sem. Mi persze a megrovó pillantásokat álltuk, kikerekedett bociszemekkel pislogtunk rá, hogy mi nem tudhattuk, ilyen többször nem lesz, stb... :)

Megérkeztünk Orosházára és elkezdtük felmálházni drótszamarainkat. Már mindenki takarosan összeépítette a csomagját a bringájával, de Bombinál valami nem volt rendben. Ezen a helyen is természetesen kisebb (kb. 1 órás) csúszást produkáltunk. Nekiestünk Bombi csomgajának, hogy hátha az elrendezésnél esett valami hiba. És ekkor jött a nagy meglepetés.

Bombi anyukája imádja egy szem fiát...csak sajnos ez szegénynek a csomagján is meglátszott. Túrázóknak jó szokása a súlyon való spórolás, hiszen több száz kilométeren keresztül kell vinni magával a csomagját mindenkinek. Mit ad Isten, a táskából előkerült 5 akkora alma, mint egy újszülött feje, fél kilo sózott mogyoró, több üveg ásványvíz és még hasonló finomságok, ami ha autóval mentünk volna, nagyon jól esett volna mindenkinek, de így...hát eldobtuk az agyunkat, hogy ilyen létezik. Próbáltuk pusztítani, amit lehetett, de még hosszú út állt előttünk Mezőkovácsházáig, nem tömhettük tele a pocakunkat.

Gergő és Éva jó pár gumipókkal felkötözte Bombi csomagját és elidultunk, mert az idő homokja csak pörgött és a napocska is lassan nyugovóra kívánt térni. Baromi unalmas útszakasz következett, ráadásul volt egy 30 km-es nyílegyenes szakasz is. De este megérkeztünk Mezőkovácsházára, csak először a kempinget nem nagyon találtuk. Idővel az is meglett, sikerült még bejutnunk, de ez is csak a portás jóindulatán múlott, mert el is küldhetett volna minket...de tudjuk, a pénz mindenhol és mindenkor nagy úr! ;) A kemping tele volt németekkel. A franc se gondolta volna, hogy a Viharsarok is ennyire kedvelt utazási célpont a német nyugdíjasok körében. Az egyik helyi abc-t a kedvünkért nyitotta ki egy nagyon kedves néni. Megsajnált minket. De jól is járt ezzel a kedves gesztussal, ugyanis sokmindent vásároltunk, jót beszélgettünk. Érdekes, de ha túrázik az ember, mindig kedvesebbek vele, akármerre is jár...és ez olyan simogató érzés a léleknek.

2. nap 85km

Csodálatos éjszakánk volt. Reggel izgatottan ébredt az egész kompánia, hiszen következett a határátkelés Battonyánál. Ez volt a leghosszabb napunk a túra alatt. 85 km-t tettünk meg. Mezőkovácsháza és Lippafüred között azonban sokminden történt velünk.  Fogalmunk sem volt, hogy milyen fogadtatásban lesz részünk a határátkelőn, sőt abban sem voltunk biztosak, hogy az Aradra vezető úton egyáltalán lehet-e biciklizni. Már a határátkelőn megnyugtattak minket, hogy menjünk nyugodtan, nem olyan főútról van szó, amiről ki lenne tiltva a kerékpár és jó utat kívántak egy rövid csevegés után nekünk.

Biztos láttál már olyan amerikai filmet, amiben a poros országúton meg autóval a főhős és úgy tűnik, az út sosem akar elfogyni, vagy városba vezetni. Nah, Az Aradig tartó táv pontosan ilyen volt. Már csak az úton átguruló ördögszekerek hiányoztak.  Lehangoló volt nagyon. A városban szerettünk volna ebédelni, ezért meghajtottuk magunkat. Először egy ipartelepen vergődtünk át, aztán jött a külváros...az ezer éves villamosokkal, papucsos, bronzosabb bőrű emberekkel és az iszonyatos autósforgalommal. A belváros széléhez érve egy kedves kis parkban megpihentünk és elköltöttük ebédünket. A város gyönyörű és egyben monumentális épületeket rejtett, de összességében mégsem azt kaptuk, amire vártunk. A várból nem látni semmit, benőtte a gaz. Mindenhol az iszonyatos forgalom...félelmetes.

Délután elhagytuk Aradot és elindultunk Lipova felé. A magyarországi tapasztalatokból kiindulva előre féltünk a román sofőröktől. De meg kell mondani, sokkal előzékenyebbek voltak velünk, mint a magyarok. Nem akartak leszorítani az útról, nem mentek centikre tőlünk, mindig dudáltak, integettek, mosolyogtak nekünk. A kamionosok szintén türelmesek voltak velünk...és hidd el kedves Olvasó, nem csak 1-2 autóval találkoztunk. Tehát ezt a sztereotípiát legyen szíves mindenki elfelejteni.

Egy autókereskedés mellett megálltunk iszogatni egy kicsit, mert nagyon nagy hőség volt. Egyszer csak megjelent egy fickó egy üveg gyöngyöző Lipova ásványvízzel és 5 pohárral. Kiosztotta a poharakat, töltött a behűtött szomjoltóból mindenkinek, érdeklődött a túratervünkről és utána elköszön, majd visszasétált a kereskedés területére. Nah, ilyen itthon mikor történik? Soha, de mi egy kis mesevilágban éreztük emiatt magunkat.

Ahogy haladtunk a Zarándi-hegység lába felé, egy hatalmas, lélegzetelállító emlékműbe futottunk az út mellett. Igazából pontosan nem tudtuk megfejteni, hogy miért állították, de az tuti, hogy rengeteg beton kellett hozzá, és persze szép volt a maga nemében.

Lippába elég későn érkeztünk meg, de még világosban. Tudni kell, hogy Arad megye többségében román lakta vidék. A túra során egy magyarral találkoztunk összesen. A nyelvi nehézségekből kifolyólag elég döcögős volt az út a kempingig. Mindenki más irányba küldött minket, nekünk meg persze fogalmunk sem volt róla, hogy melyik lehet a helyes út. Végül elindultunk felfelé a lippai macskaköveken - amivel szinte a város minden utcája burkolva van - láttunk közben kóborkutyákat, leprás nénit (leaglábbis mi így neveztünk el, mert hasonlított az arca egy ilyen betegére) és nagy nehezen, de megtaláltuk szállásunkat, ahol kicsit nehézkesen, de sikerült megegyezni az üzemeltetővel az árakról. Este kemencében készítettük el a paprikás krumplit, ezzel is segítve Bombi csomagjának könnyebbülését. Sajnos a sátor ezen az éjszakán kevésbé bizonyult kényelmesnek, mert a talaj borzalmas volt. De valljuk be, az az udvar nem is sátorozásra lett kitalálva, hiszen kicsi faházakkal volt tele.

3. nap 50km

Kicsit nehézkesen indult a nap, késve indultunk, mert reggel elszöszmötöltük az időt. Pedig egy kis strandolást is terveztünk, mivel a kempinghez tartozott a lippai strand, szerintem kár volt kihagyni. Kicsit bolyongtunk még Lippa utcáin, felejthetetlen élmény volt. Balkáni hangulatú az egész település, az emberek pedig nagyon kedvesek. Célba vettük a solymosi várat. Csak történt egy kis hiba a tervezésben: ki vigyáz a biciklikre, míg mi a várban gyönyörködünk? Ádám és én lemondtunk az élményről, vigyáztunk a csomagokra a hegy melletti kicsi utcában. De talán így is mi jártunk jobban.

Ugye kedves olvasó, emlékszel a júniusi mezőhegyesi tornádóra? Nah, annak a szele bizony minket kb. 100 km-rel arrébb is elég rendesen érintett. Pillanatok alatt olyan vihar kerekedett. Annyira sötét lett, hogy rögtön bekapcsolódott az utcai világítás. Jött a jég, a mellettünk lévő pici patak medre pillanatok alatt megtelt a lezúduló esőtől. Alig vártuk, hogy a többiek valami életjelet adjanak magukról, hiszen nagyon aggódtunk értük. Megvárták fent a vihar végét, utána lesiettek hozzánk. Mondanom sem kell, mindenünk elázott. A biciklis táskákból ömlött a víz, nem maradt egy száraz ruhadarabunk sem...és még két és fél nap elvileg előttünk volt. A harmadik napi célállomás Világos volt. Tekertünk, ahogy csak tudtunk, hogy valami szállást keressünk, mert ilyen vihar után nem mertük bevállalni a vadkempinget. Világoson bolyongtunk 2 órán keresztül, mire belebotlottunk egy magyarba, aki épp egy panzió alkalmazottja volt és egy tetőtéri 5 ágyas szobát jutányos áron felajánlott nekünk. Itt meleg volt, friss, ropogós ágynemű várt mindenkit. Néztük az HBO-t és a vizes ruháinkkal kidekoráltuk a szobát. És a legjobb, a mosdó ablakából gyönyörű kilátás nyílt a világosi várra. Egész éjjel tombolt a félelmetes vihar, de reggelre nyoma sem volt. Hát vicces is volt a maga nemében...de ott és akkor egyáltalán nem tűnt annak.

A napunkat juhászkutyás üldözés, dörgölőző vaddisznóbébi, támadó tehenek és egy elég durva esés tarkította. Történt ugyanis, hogy a vihar első hulláma után megindultunk Világos felé. Az út a hegy lábánál vezetett, ahogy egyébként regeteg autó és kamion közlekedett. Egy lejtős szakaszon gurultunk elég nagy sebességgel, viszon vizes, agyagos volt az út széle. Elkezdtünk fékezgetni, Gergő pedig megcsúszott és a feje mellett elsuhant egy kamion...hát ez sokk volt a javából. De Gergő az igazi survivor közöttünk és csöndben tekert tovább. Minden tiszteletem az övé!

Este kupaktanácsot hívtunk össze és arra jutottunk, hogy talán le kéne mondani az 5. napról és húzzunk haza Magyarországra másnap. Nem is nagyon ellenkezett senki, hiszen nem tudhattuk, hogy milyen idő lesz másnap...akár még nagyobb vihar is kerekedhetett volna. Nem volt száraz ruhánk sem, meg hát a panzió is elvitte a pénzünk nagyobb részét.

4. nap 72km (Bombinak 82km)

Reggel csodálatos reggelit kaptunk a panzió éttermében, ami benne volt a szállás díjában. A nap első felében semmi említésre méltó nem történt. Több kisebb településen át vezetett az út a határ felé, és bevallom, ennyi ezer éves Dacia autóra nem számítottam, mint amit arrafelé láttunk. Románia ezen részén balkáni hangulat uralkodik, ami nagyon kellemes, vidám látvány, persze egyben rettenetesen szomorú is. Félelmetes, hogy ilyen közel  van Magyarországhoz, mégis mekkora különbségek vannak. Itthon a legelmaradottabb települések is sokkal modernebb képet tükröznek, mint a több ezres román kisvárosok. De szót kell ejtenünk a települések látképéhez elmaradhatatlan tartozékként megjelenő cigánypalotákról. Tudod kedves Olvasó, ezek azok a hatalmas, kastély szerű építmények, melyeknek csupán a kerítése többet ér, mint a Te házad autóval együtt...de belül üresek, mint egy strandlabda. Több szintes palota, kong az ürességtől, a lépcsőn a jól ismert díszes szőnyegek, amiket idehaza a házaló román árusok kínálgatnak, a szőnyegen csücsül egy kendős, egyszerű öltözetű nénike egy sámlin. Nagyjából ennyit láttunk, bármerre jártunk mindenhol húsz éve befejezetlen épületek. Félelmetes, hogy az emberi hiúság és 'kivagyiság' mit nem szülhet.

Cutrici volt az utolsó román település a határ előtt. Itt sikeresen eltévedtünk. Egyszerűen nem találtuk a kivezető utat, pedig általában kiválóan tájékozódunk idegen helyeken is. Fogtuk magunkat, egy parkban elköltöttük utolsó ebédünket. Ilyen jól szalonna, kolbász és hagyma még soha nem esett.

Időközben kiötöltük, hogy mi lenne, ha vonattal átlibbennénk Lökösházára és onnan folytatnánk az utunkat. Nem volt senkinek ellenvetése (kivétel Évának, akinek a lábában még benne volt egy napi tekerésre elég fölösleges energia), így a vasútállomáson kisebb activity-parti után a pénztárosnő inkább magyar anyanyelvű emberhez vezetett minket. Ő megeresztett egy telefont a Pannonia Expressen dolgozó kallernak, aki nagyon segítőkészen üzente nekünk, hogy találkozzunk a peronon és ott megbeszéljük a részleteket. A MÁV emberétől meg utasítást kaptunk, hogy vásároljunk sört a drága kalauz bácsinak. Vártunk, mert volt még időnk a vonat érkezéséig, mi is sörözgettünk az állomás előtt. Megjött egy vonat. Senki sem mozdult közülünk, mivel szerintünk még nem volt itt az ideje az expressnek. Hát tévedtünk, a magyar és román időzóna kicsit összekeveredett a fejünkben. Az utolsó utáni percben a határőrök és a vasúti pályamunkások segítségével felpakoltuk az öt bringát a szerelvényre. Hát fent vagyunk, gondoltuk...de most mi fog következni...

Sikerült magunkat a vonat közepébe beépíteni, áthaladás teljességgel lehetetlen, jön a kaller. Kisebb fejszámolást végezve közölte velünk, hogy mennyi az annyi. Először csak Lökösházáig szólt a nem létező jegyünk, pár perc múlva már Mezőtúrig, illetve Budapestig, ki-ki meddig óhajtott utazni...így történt, hogy Cutrici-Budapest távolság olcsóbb lett, mint a Szolnok-Budapest. Kérem, élni tudni kell. :)

A határon történt egy kisebb fennakadás. Az én drága szerelmem rosszkor szállt le a vonatról, hogy átpakoljuk a bicikliket az utolsó kocsiba...a vonat meg közben elindult. Én kiborultam, őt körbevették a határőrök, se telefon, se igazolvány nem volt nála, csak Éva egy szem női vázas biciklije. Úgyhogy Ádám pár percig illegális határátkelőként posztolt a senki földjén... Miután visszatolatott a vonat oda, ahol szegényt elhagytuk, Gergő szerette volna leszedni a többi biciklit, de miközben próbálkozott, még kétszer elindult a vonat. Kész volt már mindenki ettől az egésztől, Éva röhögöt, én majdnem sírtam, még nem láttam, hogy a párom biztonságban van és megúszta a dolgot.

Miután sikerült nyaktörés nélkül átpakolni a bicikliket a szerelvény végébe, elfoglaltuk helyünket és csak néztünk ki a fejünkből. Nevettünk és újra meg újra felidéztünk az elmúlt fél óra eseményeit. Csodálatos négy nap volt a maga nehézségeivel együtt. Felejthetetlen!