Az előző postban bemutatott ékszereket rövid határidővel szívesen legyártom bárkinek baráti áron, valamint egyéni elképzeléseket is megformálhatok! Keressetek bátran! :)

 Kedves Látogató!

A következő képeken ízelítőt láthatsz az általam készített ékszerekből...csak bele ne törjön a fogad ;-)

   Répatorta fantázia

Rózsa & gyöngyszem

 Csokis keksz

Tutti-frutti nyalóka

Flamingó

Mélytengeri árnyak

Ha kérdésed lenne a fülikkel kapcsolatban: szilvia.toth84@gmail.com

Hihetetlen, de szombaton elértem a hatodik hetet. Ennyi ideje nem gyújtottam rá. Már nem erről szól az egész napom, nem akarok minden pillanatban rágyújtani, de azért minden éjjel álmomban cigarettázom. Egy tanácsom van a bátor próbálkozóknak: csak akkor láss hozzá a leszokáshoz, ha tényleg komolyan gondolod (és persze azonnal, nem egy előre kitűzött időponttól)!

16 napja tart....és még élek...bár így most nem olyan frankó minden...de egyszer talán az lesz...remélem! ;-)

Hello!

Kilencedik nap. Hihetetlen...ilyen nincs, hogy eddig eljutottam. De hiányzik nagyon! De csak az íze...

Negyedik nap. Gyűlölök élni! Hiányzik!!! Mintha az egyik kezemet veszítettem volna el...éljen a hányás ízű cukor!

Első nap. Izgalom, unalom, elcsigázottság, zaklatottság, idegesség, zavarodottság, szédülés. Bár furcsa, de mégis jó kedvem van, és amúgy elvagyok, mint a befőtt.

Kedves Olvasóm!

Tisztában vagyok vele, hogy az elmúlt időszakban elhanyagoltalak, de most, hogy újra munkanélküli lettem, ismét írok neked.

Anno, júniusban gondolt egyet a mi kis túrázós csapatunk és megszerveztünk magunknak egy kicsi túrácskát. Ez a túra egy újabb mérföldkő a csapatnak, hiszen most léptük át biciklivel először a határt.

1.nap kb. 60km

Délelőtt még Ádám és én Szolnokon voltunk, ő suliban én pedig a munkahelyen. Délután 3-ra terveztünk az indulást. Természetesen ebből nem lett semmi, pedig Mezőtúrra még át kellett tekerni, ahol az utolsó nekünk alkalmas, Orosházára tartó vonatot feltétlenül el kellett csípnünk. Bombi, Ádám és én csak vártunk, vártunk és vártunk, de a tiszaföldvári szekció nem akart megérkezni a találkozóponthoz Mezőhékre. Több mint fél órás késéssel, de el tudtunk indulni. Amit nem kalkuláltunk az ütemtervbe, az a szembeszél volt. Szinte helyben tekertünk, a táv pedig nem akart csökkenni. De valaki fentről nagyon akarta, hogy sikerüljön elkapni a vonatot. Felcuccoltunk a "kispirosra"...gondolhatod, 5 bicikli, 5 túracsomag és mi...hát, az utazóközönség nem repesett az örömtől, meg persze a kallernéni sem. Mi persze a megrovó pillantásokat álltuk, kikerekedett bociszemekkel pislogtunk rá, hogy mi nem tudhattuk, ilyen többször nem lesz, stb... :)

Megérkeztünk Orosházára és elkezdtük felmálházni drótszamarainkat. Már mindenki takarosan összeépítette a csomagját a bringájával, de Bombinál valami nem volt rendben. Ezen a helyen is természetesen kisebb (kb. 1 órás) csúszást produkáltunk. Nekiestünk Bombi csomgajának, hogy hátha az elrendezésnél esett valami hiba. És ekkor jött a nagy meglepetés.

Bombi anyukája imádja egy szem fiát...csak sajnos ez szegénynek a csomagján is meglátszott. Túrázóknak jó szokása a súlyon való spórolás, hiszen több száz kilométeren keresztül kell vinni magával a csomagját mindenkinek. Mit ad Isten, a táskából előkerült 5 akkora alma, mint egy újszülött feje, fél kilo sózott mogyoró, több üveg ásványvíz és még hasonló finomságok, ami ha autóval mentünk volna, nagyon jól esett volna mindenkinek, de így...hát eldobtuk az agyunkat, hogy ilyen létezik. Próbáltuk pusztítani, amit lehetett, de még hosszú út állt előttünk Mezőkovácsházáig, nem tömhettük tele a pocakunkat.

Gergő és Éva jó pár gumipókkal felkötözte Bombi csomagját és elidultunk, mert az idő homokja csak pörgött és a napocska is lassan nyugovóra kívánt térni. Baromi unalmas útszakasz következett, ráadásul volt egy 30 km-es nyílegyenes szakasz is. De este megérkeztünk Mezőkovácsházára, csak először a kempinget nem nagyon találtuk. Idővel az is meglett, sikerült még bejutnunk, de ez is csak a portás jóindulatán múlott, mert el is küldhetett volna minket...de tudjuk, a pénz mindenhol és mindenkor nagy úr! ;) A kemping tele volt németekkel. A franc se gondolta volna, hogy a Viharsarok is ennyire kedvelt utazási célpont a német nyugdíjasok körében. Az egyik helyi abc-t a kedvünkért nyitotta ki egy nagyon kedves néni. Megsajnált minket. De jól is járt ezzel a kedves gesztussal, ugyanis sokmindent vásároltunk, jót beszélgettünk. Érdekes, de ha túrázik az ember, mindig kedvesebbek vele, akármerre is jár...és ez olyan simogató érzés a léleknek.

2. nap 85km

Csodálatos éjszakánk volt. Reggel izgatottan ébredt az egész kompánia, hiszen következett a határátkelés Battonyánál. Ez volt a leghosszabb napunk a túra alatt. 85 km-t tettünk meg. Mezőkovácsháza és Lippafüred között azonban sokminden történt velünk.  Fogalmunk sem volt, hogy milyen fogadtatásban lesz részünk a határátkelőn, sőt abban sem voltunk biztosak, hogy az Aradra vezető úton egyáltalán lehet-e biciklizni. Már a határátkelőn megnyugtattak minket, hogy menjünk nyugodtan, nem olyan főútról van szó, amiről ki lenne tiltva a kerékpár és jó utat kívántak egy rövid csevegés után nekünk.

Biztos láttál már olyan amerikai filmet, amiben a poros országúton meg autóval a főhős és úgy tűnik, az út sosem akar elfogyni, vagy városba vezetni. Nah, Az Aradig tartó táv pontosan ilyen volt. Már csak az úton átguruló ördögszekerek hiányoztak.  Lehangoló volt nagyon. A városban szerettünk volna ebédelni, ezért meghajtottuk magunkat. Először egy ipartelepen vergődtünk át, aztán jött a külváros...az ezer éves villamosokkal, papucsos, bronzosabb bőrű emberekkel és az iszonyatos autósforgalommal. A belváros széléhez érve egy kedves kis parkban megpihentünk és elköltöttük ebédünket. A város gyönyörű és egyben monumentális épületeket rejtett, de összességében mégsem azt kaptuk, amire vártunk. A várból nem látni semmit, benőtte a gaz. Mindenhol az iszonyatos forgalom...félelmetes.

Délután elhagytuk Aradot és elindultunk Lipova felé. A magyarországi tapasztalatokból kiindulva előre féltünk a román sofőröktől. De meg kell mondani, sokkal előzékenyebbek voltak velünk, mint a magyarok. Nem akartak leszorítani az útról, nem mentek centikre tőlünk, mindig dudáltak, integettek, mosolyogtak nekünk. A kamionosok szintén türelmesek voltak velünk...és hidd el kedves Olvasó, nem csak 1-2 autóval találkoztunk. Tehát ezt a sztereotípiát legyen szíves mindenki elfelejteni.

Egy autókereskedés mellett megálltunk iszogatni egy kicsit, mert nagyon nagy hőség volt. Egyszer csak megjelent egy fickó egy üveg gyöngyöző Lipova ásványvízzel és 5 pohárral. Kiosztotta a poharakat, töltött a behűtött szomjoltóból mindenkinek, érdeklődött a túratervünkről és utána elköszön, majd visszasétált a kereskedés területére. Nah, ilyen itthon mikor történik? Soha, de mi egy kis mesevilágban éreztük emiatt magunkat.

Ahogy haladtunk a Zarándi-hegység lába felé, egy hatalmas, lélegzetelállító emlékműbe futottunk az út mellett. Igazából pontosan nem tudtuk megfejteni, hogy miért állították, de az tuti, hogy rengeteg beton kellett hozzá, és persze szép volt a maga nemében.

Lippába elég későn érkeztünk meg, de még világosban. Tudni kell, hogy Arad megye többségében román lakta vidék. A túra során egy magyarral találkoztunk összesen. A nyelvi nehézségekből kifolyólag elég döcögős volt az út a kempingig. Mindenki más irányba küldött minket, nekünk meg persze fogalmunk sem volt róla, hogy melyik lehet a helyes út. Végül elindultunk felfelé a lippai macskaköveken - amivel szinte a város minden utcája burkolva van - láttunk közben kóborkutyákat, leprás nénit (leaglábbis mi így neveztünk el, mert hasonlított az arca egy ilyen betegére) és nagy nehezen, de megtaláltuk szállásunkat, ahol kicsit nehézkesen, de sikerült megegyezni az üzemeltetővel az árakról. Este kemencében készítettük el a paprikás krumplit, ezzel is segítve Bombi csomagjának könnyebbülését. Sajnos a sátor ezen az éjszakán kevésbé bizonyult kényelmesnek, mert a talaj borzalmas volt. De valljuk be, az az udvar nem is sátorozásra lett kitalálva, hiszen kicsi faházakkal volt tele.

3. nap 50km

Kicsit nehézkesen indult a nap, késve indultunk, mert reggel elszöszmötöltük az időt. Pedig egy kis strandolást is terveztünk, mivel a kempinghez tartozott a lippai strand, szerintem kár volt kihagyni. Kicsit bolyongtunk még Lippa utcáin, felejthetetlen élmény volt. Balkáni hangulatú az egész település, az emberek pedig nagyon kedvesek. Célba vettük a solymosi várat. Csak történt egy kis hiba a tervezésben: ki vigyáz a biciklikre, míg mi a várban gyönyörködünk? Ádám és én lemondtunk az élményről, vigyáztunk a csomagokra a hegy melletti kicsi utcában. De talán így is mi jártunk jobban.

Ugye kedves olvasó, emlékszel a júniusi mezőhegyesi tornádóra? Nah, annak a szele bizony minket kb. 100 km-rel arrébb is elég rendesen érintett. Pillanatok alatt olyan vihar kerekedett. Annyira sötét lett, hogy rögtön bekapcsolódott az utcai világítás. Jött a jég, a mellettünk lévő pici patak medre pillanatok alatt megtelt a lezúduló esőtől. Alig vártuk, hogy a többiek valami életjelet adjanak magukról, hiszen nagyon aggódtunk értük. Megvárták fent a vihar végét, utána lesiettek hozzánk. Mondanom sem kell, mindenünk elázott. A biciklis táskákból ömlött a víz, nem maradt egy száraz ruhadarabunk sem...és még két és fél nap elvileg előttünk volt. A harmadik napi célállomás Világos volt. Tekertünk, ahogy csak tudtunk, hogy valami szállást keressünk, mert ilyen vihar után nem mertük bevállalni a vadkempinget. Világoson bolyongtunk 2 órán keresztül, mire belebotlottunk egy magyarba, aki épp egy panzió alkalmazottja volt és egy tetőtéri 5 ágyas szobát jutányos áron felajánlott nekünk. Itt meleg volt, friss, ropogós ágynemű várt mindenkit. Néztük az HBO-t és a vizes ruháinkkal kidekoráltuk a szobát. És a legjobb, a mosdó ablakából gyönyörű kilátás nyílt a világosi várra. Egész éjjel tombolt a félelmetes vihar, de reggelre nyoma sem volt. Hát vicces is volt a maga nemében...de ott és akkor egyáltalán nem tűnt annak.

A napunkat juhászkutyás üldözés, dörgölőző vaddisznóbébi, támadó tehenek és egy elég durva esés tarkította. Történt ugyanis, hogy a vihar első hulláma után megindultunk Világos felé. Az út a hegy lábánál vezetett, ahogy egyébként regeteg autó és kamion közlekedett. Egy lejtős szakaszon gurultunk elég nagy sebességgel, viszon vizes, agyagos volt az út széle. Elkezdtünk fékezgetni, Gergő pedig megcsúszott és a feje mellett elsuhant egy kamion...hát ez sokk volt a javából. De Gergő az igazi survivor közöttünk és csöndben tekert tovább. Minden tiszteletem az övé!

Este kupaktanácsot hívtunk össze és arra jutottunk, hogy talán le kéne mondani az 5. napról és húzzunk haza Magyarországra másnap. Nem is nagyon ellenkezett senki, hiszen nem tudhattuk, hogy milyen idő lesz másnap...akár még nagyobb vihar is kerekedhetett volna. Nem volt száraz ruhánk sem, meg hát a panzió is elvitte a pénzünk nagyobb részét.

4. nap 72km (Bombinak 82km)

Reggel csodálatos reggelit kaptunk a panzió éttermében, ami benne volt a szállás díjában. A nap első felében semmi említésre méltó nem történt. Több kisebb településen át vezetett az út a határ felé, és bevallom, ennyi ezer éves Dacia autóra nem számítottam, mint amit arrafelé láttunk. Románia ezen részén balkáni hangulat uralkodik, ami nagyon kellemes, vidám látvány, persze egyben rettenetesen szomorú is. Félelmetes, hogy ilyen közel  van Magyarországhoz, mégis mekkora különbségek vannak. Itthon a legelmaradottabb települések is sokkal modernebb képet tükröznek, mint a több ezres román kisvárosok. De szót kell ejtenünk a települések látképéhez elmaradhatatlan tartozékként megjelenő cigánypalotákról. Tudod kedves Olvasó, ezek azok a hatalmas, kastély szerű építmények, melyeknek csupán a kerítése többet ér, mint a Te házad autóval együtt...de belül üresek, mint egy strandlabda. Több szintes palota, kong az ürességtől, a lépcsőn a jól ismert díszes szőnyegek, amiket idehaza a házaló román árusok kínálgatnak, a szőnyegen csücsül egy kendős, egyszerű öltözetű nénike egy sámlin. Nagyjából ennyit láttunk, bármerre jártunk mindenhol húsz éve befejezetlen épületek. Félelmetes, hogy az emberi hiúság és 'kivagyiság' mit nem szülhet.

Cutrici volt az utolsó román település a határ előtt. Itt sikeresen eltévedtünk. Egyszerűen nem találtuk a kivezető utat, pedig általában kiválóan tájékozódunk idegen helyeken is. Fogtuk magunkat, egy parkban elköltöttük utolsó ebédünket. Ilyen jól szalonna, kolbász és hagyma még soha nem esett.

Időközben kiötöltük, hogy mi lenne, ha vonattal átlibbennénk Lökösházára és onnan folytatnánk az utunkat. Nem volt senkinek ellenvetése (kivétel Évának, akinek a lábában még benne volt egy napi tekerésre elég fölösleges energia), így a vasútállomáson kisebb activity-parti után a pénztárosnő inkább magyar anyanyelvű emberhez vezetett minket. Ő megeresztett egy telefont a Pannonia Expressen dolgozó kallernak, aki nagyon segítőkészen üzente nekünk, hogy találkozzunk a peronon és ott megbeszéljük a részleteket. A MÁV emberétől meg utasítást kaptunk, hogy vásároljunk sört a drága kalauz bácsinak. Vártunk, mert volt még időnk a vonat érkezéséig, mi is sörözgettünk az állomás előtt. Megjött egy vonat. Senki sem mozdult közülünk, mivel szerintünk még nem volt itt az ideje az expressnek. Hát tévedtünk, a magyar és román időzóna kicsit összekeveredett a fejünkben. Az utolsó utáni percben a határőrök és a vasúti pályamunkások segítségével felpakoltuk az öt bringát a szerelvényre. Hát fent vagyunk, gondoltuk...de most mi fog következni...

Sikerült magunkat a vonat közepébe beépíteni, áthaladás teljességgel lehetetlen, jön a kaller. Kisebb fejszámolást végezve közölte velünk, hogy mennyi az annyi. Először csak Lökösházáig szólt a nem létező jegyünk, pár perc múlva már Mezőtúrig, illetve Budapestig, ki-ki meddig óhajtott utazni...így történt, hogy Cutrici-Budapest távolság olcsóbb lett, mint a Szolnok-Budapest. Kérem, élni tudni kell. :)

A határon történt egy kisebb fennakadás. Az én drága szerelmem rosszkor szállt le a vonatról, hogy átpakoljuk a bicikliket az utolsó kocsiba...a vonat meg közben elindult. Én kiborultam, őt körbevették a határőrök, se telefon, se igazolvány nem volt nála, csak Éva egy szem női vázas biciklije. Úgyhogy Ádám pár percig illegális határátkelőként posztolt a senki földjén... Miután visszatolatott a vonat oda, ahol szegényt elhagytuk, Gergő szerette volna leszedni a többi biciklit, de miközben próbálkozott, még kétszer elindult a vonat. Kész volt már mindenki ettől az egésztől, Éva röhögöt, én majdnem sírtam, még nem láttam, hogy a párom biztonságban van és megúszta a dolgot.

Miután sikerült nyaktörés nélkül átpakolni a bicikliket a szerelvény végébe, elfoglaltuk helyünket és csak néztünk ki a fejünkből. Nevettünk és újra meg újra felidéztünk az elmúlt fél óra eseményeit. Csodálatos négy nap volt a maga nehézségeivel együtt. Felejthetetlen!

Már nem kell sokat várni az aradi túrabeszámolóra! :)

Szervusz Kedves Olvasó!

Az elmúlt hétvégén, kihasználva a csodálatosnak ígérkező időjárást, elmentünk biciklizni. Egyfajta bemelegítésnek szántuk az év elejére...

Pénteken még csodálatos idő volt, hangsúlyozom, PÉNTEKEN! Hát eljött a várva várt nagy nap. Felöltöztünk a párommal, megreggeliztünk, közben pedig rájöttünk, hogy rohadt nagy szél van. Én nem nagyon akartam elindulni, mert nem szeretek szélben biciklizni, mivel ilyenkor egyáltalán nem tudom átérezni a mozgás adta szabadságot. Nah mindegy, mégis elindultunk.

Mezőhékről idultunk, az első másfél kilométert széllel szemben tettük meg, aztán rákanyarodtunk a Kunsági-főcsatorna (Tisza II.) gátjára...hát az egy borzalom volt! Szinte egy helyben tekertünk 10 km-en keresztül, néha én megálltam hisztizni, hogy ez nekem nem jó, de Áda miatt nem fordultam volna vissza, mert ő nem tudom miért, de nagyon szeret minden ilyen kalandot. Eljutottunk végre Öcsödig, ott ittunk egy bambit, letoltunk egy kis ropit és vadásztam magunknak Sport szeletet. Kocsma előtt véres zsebkendő...meg hasonló finomságokkal találkoztunk útközben.

Az volt a további tervünk, hogy hazafelé már aszfalton megyünk, de kíváncsiságból mégis rákanyarodtunk a Kőrös gátjára. Hozzáteszem, ez volt a nap második legrosszabb döntése. Kerekeztünk bőszen, tök jó volt, hátszelet kaptunk, a gát állapota is megfelelt a biciklizésre, tehát úgy határoztunk, hogy mindenképp megéri nekünk mégis Mesterszállás felé menni földúton. Háááát, itt jött az élet szaros oldala!

Le kellett evickélnünk a gátról, hogy Alsó-Mesterszálláshoz jussunk. Igen ám, volt is két lehetőség. Az 'A' verzió egy vizes-sáros út, a 'B' pedig egy combközépig érő traktornyomokkal díszített földút volt. Nah, mi persze a B-t választottuk, mert nem akartunk nyakig úszni a sárban...meg persze reménykedtünk, hogy később majd kijutunk arra az oly' áhított "kövesútra"!

Mentünk, mendegéltünk, míg meg nem láttunk egy tanyát, ahonnan nem volt messze a keresett út. Irányba állítottuk magunkat, a tanya mellett szerettünk volna végigmenni egy ösvényen. Ez nagyon nem jött össze! Négy kutya indult meg felénk, ebből a két kicsi aztán mégsem jött elénk, de a másik kettő, borjú-méretű eb bizony úgygondolta, hogy mi jobban mutatnánk kutyaszarként a tanya udavarán. Keresztbefordítottuk a bicikliket és elkezdtünk hátrálni. Jelentem, én természetesen beleestem a traktornyomba, miközben a két gyilkos dög épp a partedlit kötötte a nyakába. De Ádám addig magyarázott nekik, míg vissza nem fordultak, hát így menekültünk meg a kutyáktól. És a kirándulásunk java még csak mostkövetkezett!

Tehát kénytelenek voltunk tovább folytatni gyalog az utunkat, ráadásul rossz irányban! Öt és fél órán keresztül gyalogoltunk, mert szinte sehol nem lehetett nyeregbe pattanni. Amikor már Mezőtúr sziluettjét egyre közelebbinek és élesebbnek láttuk, a nap meg egyre csak búcsúzkodott tőlünk, elkezdtem szarul érezni magam. Javasoltam a páromnak, hogy aludjunk a fedett vadetető alatt és majd másnap hazamegyünk, de az ő kitartásának és bátorításának köszönhetően az esti híradóra hazaértünk és nem ami a legjobb, nem is voltunk benne, mármint a híradóban!

A nap adatai:

résztvevő: 2 fő (1 nő, 1 férfi)

túrára szánt idő: 3 óra

túrára fordított idő: 8,5 óra

megtett km: 42,3

ebből biciklivel: fele

ebből gyalog: másik fele

De a legszebb az egészben az volt, hogy gyönyörű madarakat láttunk viszonylag közelről, együtt lehettünk, kitartottunk a végsőkig, pedig a nyereg feltörte a fenekemet, és nem adtuk fel, biciklin értünk haza!

Pusszantás

Kedves Olvasó!

Lassan csak visszarázódom már a blogos életbe, mert kezd hiányozni.

Négy hónapja dolgozom a jelenlegi munkahelyemen, a közigazgatásban. Mit ne mondjak, nagyon élvezem, sok a kihívás, bár lassan azok kezdenek elfogyni. Örülök, hogy valamennyire kapcsolódik a mostani feladatom a szakmámhoz, de azért ez nagyon más. Hiányzik a szociológia, hiányoznak az olvasmányok...még a kérdőívezések is! Most jutottam el arra a pontra, hogy valamit kell kezdenem magammal, ezért kitaláltam, hogy szociológusosat fogok játszani...hátha jó lesz valamire. Amennyiben tényleg lesz eredménye, minden bizonnyal az elsők között fogsz értesülni róla kedves Olvasó.

Különben elég rossz megélni az eltávolodást az ezt megelőző öt évtől, hiszen eddig csak erről a tudományról szólt minden. Beszélgettem ismerősökkel, akik szintén nehezen viselik, úgy érzi az ember fia/lánya, hogy elbutul, nem jutnak eszébe olyan nevek, akiket naponta emlegetett, mikor a barátaival szakmáztak egy kicsit egy söröcske mellett. Így jártam én is ma Bajomi-Lázár Péter nevével...és nem is jöttem rá magamtól. Meg kellett néznem egy másik szociológus publikációs listáját, persze amint megpillantottam, azonnal eszembe is jutott és kiröhögtem magamat.

Hát igen, ilyen ez a fránya világ........ :)

Pápá

Szia Kedves Olvasó!

Tudom, rég nem jártam már a saját blogomban, de ami késik nem múlik... Igazából nem tudtam, hogy miről írjak, ennek következtében jött ez a hosszú hallgatás. De most már összegyűjtöttem pár témát, amiről szeretnék egy kicsit rogatni neked. :)

Már nem kell sokat várni!

Sajnálatos hír látott ma napvilágot! A Danubius és a Sláger Rádió 2009. november 18-án éjfélkor elcsöndesedik!

Az említett két rádió frekvenciáit ugyanis más rádióadó veszi át. Történelmi (negatív) pillanat elé nézünk a következő hónapban. Lehet, hogy sokan nem tudják, de Magyarországon az első kereskedelmi rádió a Danubius volt, 1986 júliusában indult a sugárzása, először német nyelven, majd 1989-től kizárólag magyar nyelvű műsorokat hallgathattak a szórakozni, kikapcsolódni vágyó hallgatók. A rendszerváltás előtt ezen adó engedélyezése egyfajta reménysugárként is értelmezhető, a demokrácia felé mutató "hangcsóva" volt ez. A kilencvenes években egyfajta űr volt fellelhető a magyar rádiók kavalkádjában. Gombamód szaporodtak a kereskedelmi rádióállomások, de valami hiányzott. Ez a valami a régi idők nagy slágereinek sugárzásának hiánya volt, mivel a rádiók egyöntetűen a jelen zenéit favorizálták, hiszen a célközönségnek a fiatalok csoportját tekintették. Ekkor jelent meg a Sláger Rádió, mely adó műsorainak sugárzása 1998. február 16-án 0:00-kor kezdődőtt.

Tehát! Ha utánaszámolok, akkor a Danubius majdnem egyidős velem, hiszen 23 éve a magyar emberek jelentős hányada hétköznapjainak a része. A Sláger meg épp elmúlt 11 éves és máris el kell búcsuznunk tőle. Igaz, hogy manapság a hallgatók nagy része várt egy kis vérfrissítést és arculatváltást mindkét adótól, de azért rettentően hiányozni fognak mindenkinek. Két olyan adóról beszélünk, melyet még Kukutyinban is tisztán lehetett befogni bármilyen rádióvevővel. A Sláger volt az én kedvencem, hiszen átutazhattam az országot, az autóban nem kellett piszkálni a csatornakeresőt, mert vette az adást mindenhol. Hát igen, ez most szépen el fog múlni, eltűnnek a megszokott műsorok, melyek sok magyar ember hétköznapi rutinjának részévé váltak a hosszú évek során.

Isten Veled Danubius, Isten Veled Sláger!

Eljött a várva várt hír kedves Olvasóm! Jelentem, október 16-tól dolgozó ember leszek! Most tessék velem együtt örülni! Köszönöm!:)

Bizony, ha nem is annyira, mint vártam, de bejött az élet. Ösztöndíjas foglalkoztatott leszek Szolnok Város Polgármesteri Hivatalában. Tudom, nem egy zsíros meló, de hatalmas lehetőség és még mindig több pénzem lesz, mint egyetemista koromban. Azt hiszem, nagyon fogom szeretni ezt a helyet, főleg azért, mert szakmai fejlődésem szempontjából hatalmas lehetőség, és igen, van köze a szociológiához, bár nem szoros a kapcsolat. :)

Szociológus hallgatóknak egy kis vigasz: tíz emberből kettő szociológus, tehát van még remény, hogy szükség van ránk valahol!

Igazából még fel sem fogtam, hiszem már kezdtem belemerülni az önsajnálatba, most meg pár nap alatt megfordult körülöttem a világ. De nyugalom, majdcsak feldolgozom valahogy. Már csak annyi hiányzik a maradéktalan boldogsághoz, hogy a párom is találjon valami hozzá illő állást, hiszen ő is idén szerezte a diplomáját és megérdemelne már egy reménysugarat.

Mostantól a blogom új feladatot kap! Megpróbálom bemutatni, hogy egy pályakezdő milyen nehézségekbe ütközik a legelső munkahelyén. Remélem, hogy erre is kíváncsi leszel kedves Olvasó!

Szervusz kedves Olvasó!

Tudom, már rég nem írtam új bejegyzést, de valahogy nem történt semmi említésre méltó, ami arra buzdított volna, hogy klaviatúrát ragadjak. Szóval, eljött az ősz, bár még a nyár kapaszkodik az őt követő évszak nyakába...tehát tök jó vénasszonyok nyarát éljük manapság. :)

Furcsa most ez a 2009-es ősz. Ez az első év, hogy nem kell iskolába mennem, nem kell költöznöm...csak telnek a napok, ami valljuk be, elég egyhangú dolog, ha nincs az ember lányának legalább egy középszerű munkahelye. Hát úgy néz ki, a nagy lehetőség még várat magára...egyelőre!

Bár bejött amit vártam, szeptembertől kezdve több lesz az úgymond normális és valódi (!) álláshirdetés az álláskereső portálokon. Érdekes módon már be is hívtak állásinterjúra ebben a hónapban...biztos minden puncsosnak meglett a maga helye.

Igen, szóval végre már valahol kíváncsiak voltak rám, legalábbis egy 25 perces beszélgetés erejéig... De nem adom fel, egyszer úgyis valahol pont kell egy olyan munkaerő, mint én vagyok! Így még mindig csak keresgélek, vegetálok, bosszankodom, néha szomorkodom, elvétve még röhögök is a saját helyzetemen! És persze várok, mindig várom a "postást"*, figyelem a telefonom. A jövő hét is a nagy várakozás jegyében fog telni, ugyanis két komolyabb helyről is a hét közepére várom a visszajelzést. Bár már egyre kevésbé akarok szociológusként elhelyezkedni, azért próbálok naprakész maradni, hiszen a megszerzett tudásomat bizony tényleg lehet kamatoztatni más szférában is...csak akarni kell!

Csinálhatnám azt, mint mások, hogy siránkozom, sajnáltatom magam, befordulok, öngyilkolok, de ennek valljuk be, semmi értelme sincs. Akarni kell és akkor valahogy csak bevonz valamit magának az ember! Amúgy a munka miatt még mindig nem vagyok elkeseredve, jobban zavar, hogy hiányzik az egyetem.

Tegnap voltam Debrecenben és már az is olyan jó érzés volt, hogy az egyetemi menzán ebédeltünk a párommal és utána Kiftivel a Koli Kávézóban találkoztunk. Elmondhatatlan, amikor egy város illata/szaga mennyi szép emléket idéz fel! Szerettem ott élni, szeretem az ottani barátaimat, akiket soha senki nem pótolhat és ha lett volna bennem elég mersz, akkor még most is ott lehetnék! De most az egyszer a könnyebb utat választottam...s talán ez volt életem legrosszabb döntése!

*A postás az anyukám! :)

Kedves Olvasó!

Mostanában Nemere István Parajelenségek könyve című alkotását olvasgatom és az olvasmány hatására eszembe jutottak régi misztikus emlékeim. De ezekről egy picit később számolok be.

Először is azt kellene tisztázni magunkban, hogy hiszünk-e a szellemvilágban, a túlvilági életben, a test-lélek szétválaszthatóságában, stb. Ezt mindenkinek magában kell lerendeznie, ugyanis a tudomány jelenlegi állása szerint nincs bizonyíték arra, hogy ezek léteznének. Leszögezem, én hiszem, hogy léteznek szellemek, kommunikálhatnak is az emberekkel. Véleményem szerint azonban nem minden emberrel képesek kapcsolatba lépni (különböző okok miatt). Na de most nem erről szeretnék írogatni.

Érdekes, hogy az emberek többsége fél a szellemektől, holott ennek nincs sok értelme, mivel egy test nélküli lélek meglehetősen keveset tud ártani egy evilági lénynek, ugyanis fizikai erővel csekély mértékben rendelkeznek. Szerintem ebben az a tény a ludas, hogy sötétben tapogatózunk, a szellemvilág ismeretlen számunkra, és ugyebár az ember fél az ismeretlentől, mert gyanakvó. De ez így van rendjén...

De hárítani nem érdemes, mert az első szellemekkel kapcsolatos élmény átélése után eltűnik minden kétely. Így történt velem is. Nem nagyon hittem bennük egészen 12-13 éves koromig. Akkoriban történt ugyanis egy számomra meghatározó eset és azóta nyitott vagyok a témával kapcsolatban. Házilag barkácsolatam egy betűtáblát és pár barátommal elhatároztuk, hogy kipróbáljuk a szellemidézést. Teljes mértékben senki nem hitt a sikerben, de azért megpróbáltuk. Nem volt semmi gyertyagyújtás, füstölőzés, éjféli szeánsz, csak simán behúztuk a függönyt, kiterítettük a betűket, a kör közepére helyeztünk egy műanyag kávéspoharat és elkezdtük mormolni a korábban hallott szöveget. Nem kellett sokáig várni, megjött az első szellem, a pohár rázkódott és a kérdéseinkre megfelelő válaszokat adott. A pohárhoz senki nem ért hozzá, egy centivel fölötte tartottuk az ujjunkat. Annyira nem hittük el, amit átéltünk, hogy egymást kezdtük gyanúsítani, hogy biztos a másik mozgatja a poharat. Hogy megbizonyosodjuk a jelenség valódiságáról, egyesével próbáltuk irányítani a műveletet. Legnagyobb meglepetésünkre a pohár így is folytatta útját az asztalon lévő betűkörön belül. Nem volt kétség, valóban érintkeztünk egy lélekkel. A szellemidézés befejeztével rettentő fáradtság uralkodott el rajtunk. Ezt a mai eszemmel úgy tudnám megmagyarázni, hogy a szellem valószínűleg a mi energiánkat használta a pohár mozgatásához. A sztori lényege azonban az, hogy fantasztikus élmény volt ezt átélni, a saját bőrömön megtapasztalni. És igaz, hogy nincs a mai napig tudományos magyarázat az ilyen paranormális eseményekre, de én hiszek benne, mert átéltem...többször, több formában! Lehet, hogy már te is érintkeztél a túlvilággal kedves Olvasó, csak nem vetted észre vagy nem hitted el!

Ui.: De lehet, hogy a pohár/asztal/ceruza azért mozog, mert a szeánszban résztvevő emberek egyfajta kollektív energiakivetítést hajtanak végre, és ez az energia képes tárgyakat mozgatni! Hiszen tudjuk: az ember csekély százalékát használja az agyának... Miért ne tudnánk tárgyakat mozgatni a maradék résszel... Hogy miben hiszel, az a te dolgod!

Ez az álláskeresés nem olyan vicces dolog...

Komolyan mondom, nem hittem volna, hogy ekkora szívás lesz, pedig sejthető volt, hiszen ez a gazdasági válság rendesen betette a kaput a friss diplomával rendelkező emberkéknek. Két hétig nem néztem az álláskeresési portálok kínálatát, de ma rávettem magam. Két és fél órát böngésztem, mégsem találtam semmi olyan lehetőséget, amit egyáltalán érdemes lenne megpályázni. De a vicc az egészben az, hogy nagyon nem is frissültek az álláshirdetések, egy-két újdonságot leltem, de ennyi.

Meg hát ott vannak még azok a bizonyos személyre szabott pályázati lehetőségek, melyeknél olyan feltételek szerepelnek, hogy csak jaj. Éppen csak az egyetlen lehetséges jelölt neve nincs odaírva...ez az esélyegyenlőség...mondhatom szép. Azon állások esetében, melyek betöltésére a végzettségeim feljogosítanának, ott persze olyan szintű gyakorlatot várnak el, ami ellehetetleníti a pályakezdők betörését a munkaerőpiacra. Vagyis ott vagyunk, de nem kellünk sehová még akkor sem nagyon, ha vannak kapcsolatai az emberkének. Ilyen ez...

A barátokkal azzal nyugtatgatjuk magunkat, hogy majd ősszel több lehetőség kínálkozik, mert most biztos szabadságolások vannak, meg hasonló dumákkal...de azért jól tudjuk, hogy idén ősszel se lesz sokkal több esélyünk az eddigiekhez képest. Mindenhol leépítések vannak, meg létszámstop, meg isten tudja, hogy még hogy nevezik azt, amikor egy cégnél kirakják a mindkét irányból behajtani tilos táblát. De nem tehetünk mást, várunk, próbálkozunk, tanulgatunk ezt-azt...csak teljen az idő hasznosan.

De a lényeg az, hogy semmiképp sem szabad feladni, mert akkor tényleg minden összeomlik. Októberig könnyű lesz, hiszen az egyetemi évek alatt megszoktuk az ilyen hosszú nyári szüneteket...

Kedves Olvasó! Gondolkodtál már azon, hogy miért olyan népszerű a horror és a thriller műfaj? Főleg akkor veszünk elő egy-egy ilyen dicsőített műalkotást, ha társaságban szeretnénk szórakozni, legalábbis saját tapasztalataim szerint...

Anno, nem is olyan régen, a megboldogult debreceni időkben bizony rengetegszer ütöttük el az időt beszaratós filmekkel. Nagyon jó volt a lakótársammal megtekinteni ezeket, ugyanis ő tényleg félt, így néha nekem is sikerült megijednem, amikor ő egy váratlan pillanatban felsikoltott. :) Nálam valószínűleg kialakult valamiféle immunitás a horror műfaj kapcsán, ami valószínűleg annak tudható be, hogy én bizony nagyon liberális családban nőttem fel, így bármit megnézhettem, ami érdekelt. (Ezért a mai napig hálás vagyok nekik!) Ennek a nagy szabadságnak köszönhetően mindent megnéztem, amit csak a tékában, a tv-ben és mindenhol találtam. Bevallom, hősiesen végigküzdöttem magam minden félresikerült választásomon is, esküszöm, becsületesen megnéztem a legszarabb alkotásokat is. És igen! Én már néztem horrort azokban az időkben is, amikor még az Élőholtak visszatérnek is egy csúcshorror volt. Vagy ott a Homokember, Kampókéz...kik emlékeznek még ezekre a csudijó filmekre!? Lehet, hogy csak én... :)

Emlékszem, másodikos vagy harmadikos lehettem (általánosban), amikor láttam a Kampókéz című horrort. Másnap persze az iskolában elmeséltem az összes gyereknek azt, hogy hogyan is lehet megidézni a darázsmarta rémet, a többiek persze követelték, hogy akkor próbáljam is ki a mosdóban a tükör előtt. Arra emlékszem, hogy a nevének az utolsó kimondásakor nyeltem egy rohadt nagyot, becsuktam a szemem és suttogva kimondtam. Lassan kinyitottam a szemem, de ott nem jelent meg senki... Mindeki csalódott volt, mert akkor még hittünk a horrorsztorik valódiságában. Aznap estig ezen gondolkodtam és ezerszer feltettem a kérdést magamnak, hogy miért nem sikerült... Életem ezt követő éveiben nem sok film volt, ami igazán beszaratott volna. Persze ott vannak a japán alkotások! Meg kell jegyeznem, hogy a japánok nem normálisak ilyen téren sem. A leghatásosabb, leglenyűgözőbb horrorokat csak ők tudják olyan formába önteni, hogy angináns görcsei legyenek a nézőknek! Szóval a Kampókezes-mosdós próbálkozás után valahogy elveszítették az elmém fölött a hatalmukat az ilyen sztorik, mégis ha lehet választani, akkor egy ilyet nézek meg. Ki tudja miért...talán keresem az igazit! (Vagy csak az igazi félelmet, amit csak gyerekként tud átélni az ember...) Azért egy defekt kialakult, félek a sötétben a gyerekektől!

Apropó gyerekkori félelem! Volt kb ugyanannyi idős koromban egy elég durva szitum, amit nem kívánok senkinek. Május elsejét ünnepeltük a faluban. Természetesen ez a buli is a focipályán volt. Nekünk, gyerekeknek az volt a szokásunk, hogy bementünk az fociöltöző épülete mögé és ott játszottunk...persze azért, mert ott a fene se látott minket. Van ott egy emésztőgödör. Nekünk feltétlenül körülötte kellett játszanunk. Én valamiért felálltam, megfordultam, így a hátam mögé került az emésztő nyílása (ami bizony nem volt lefedve), beszéltem-beszéltem és ahogy fordultam vissza, véletlenül léptem is egyet...így pont a lyuk közepén zuhantam bele a gödörbe. (Amúgy a Gödör című filmet mikor néztem, kicsit előtörtek belőlem azok a régi érzések...) Szerintem annál jobban még azóta sem féltem. Sötét és nyirkos volt a hely, mint általában egy szartároló gödör. Valaki elszaladt egy nagyfiúért, de az az pár perc óráknak tűnt. Az volt a szerencsém, hogy csak kéthetente volt focimeccs, máskor pedig oda nem folyt le semmi, így viszonylag kemény volt a talaj (persze az én akkori 23-24 kilomhoz). Egyszer csak megérkezett a segítség, kicsit fel kellett másznom a téglákon, úgy már el tudott érni a fiú. Szóval túléltem a pottyanást, egy kis fejfájáson kívül semmi bajom nem lett (igen, amikor beleestem, akkor a falba bevertem a fejem). De azért valljuk be, izgi volt!

Most pedig visszatérek a bejegyzést indító kérdéshez! A horror/thriller egyrészt azért olyan népszerű, mert az emberek szeretnek félni, de azért annyira nem, hogy egyedül tegyék. Társaságban valahogy megmarad az egyén biztonságérzete, bátrabban követi figyelemmel a húzósabb jeleneteket is. Másrészt a félelem is egy izgalmi állapot, amit az egészséges emberi szervezet imád...!

A minap egy nagyon-nagyon fiatal focista kezdte a napi edzését Martfűn, a focipályán. Sanyinak hívják.

Bár én nem ismerem személyesen ezt a nagyon tehetséges sportolót, de megkönnyeztem a történetét. Az unokahúgom osztálytársa és életemben először sajnos a híradóból hallottam róla. Most fejezte be első évét a gimnáziumban, abban a gimiben, ahová anno én is jártam. Elkezdte az edzést, majd minden előjel nélkül összeesett és megállt a szíve. Szerencsére hamar jött a segítség, sikerült újraéleszteni Sanyit, de ezekben a pillanatokban is kómában fekszik a Hetényi Géza Kórház intenzív osztályán.

Felfoghatatlan tragédia, hiszen makk egészséges, reményekkel teli fiatal fiú volt mindeddig. Imádkozzunk érte, hogy nyissa ki szemeit újra, beszélhessen a családtagjaival és majd idővel újra szórhassa a gólokat!

Sok esetben már vissza sem tudták hozni az áldozatot, tehát tekintsük ezt egy jelnek, Sanyika kitartó küzdelmének a jele az, hogy még mindig közöttünk van, dobog a szíve...

Remélem, hogy 2012 májusában ő is ott fog ballgani a többiekkel a Hajnóczy gimi folyosóin és már akkor senkinek nem fog eszébe jutni a 2009. évi nyár, mert ez a kemény fiú túléli!!!

Szorítok neked nagyon Sanyika!

Keresem rendesen a rám váró álommelót, de valahogy nem akar a horgomra akadni...

Küldözgetem az összes valamire való helyre a pályázataimat, mégsem tudom megfogni az Isten lábát, de még csak a kislábujját sem tudom elkapni. Bár észrevettem bizonyos jeleket!

Ha vastag borítékot kapok vissza, akkor minden esetben el vagyok utasítva, mert ugye a jobb helyekről visszaküldik a pályázati anyagomat. Van, hogy felhívnak, puhatolóznak, hogy mit is akarok én tőlük, mennyit akarok náluk kb keresni, mert ha túl sokat mondok, akkor már ott a telefonban le tudnak egyből rázni. A múltkor például nagy elkeseredésemben beadtam hirdetésszervezőnek a pályázatomat. Másnap már hívott is a pasas, kérdezte, hogy én vagyok-e én, mondtam, hogy igen....az első mondata a bemutatkozás után az volt, hogy most ő megpróbál engem lebeszélni arról, hogy akarjam ezt a melót. Mit ne mondjak, sikerült neki! Miután közölte, hogy jutalékos a dolog, én azonnal elköszöntem kora reggeli telefonos zaklatómtól.

Az utolsó kategória pedig azoknak a munkáltalóknak a csoportja, akik semmiféle módon nem jeleznek vissza. Sajnos ebből van a legtöbb... De! Nyugtassuk meg magunkat azzal, hogy talán egy ilyen trehány munkahelyen nem is akarnánk munkálkodni. Görény dolog ez. Hiszen a lelkes álláskereső fénymásoltat, nyomtat, szerkeszt, filóz, hogy mit írjon a motivációs levelébe, küzd, hogy a nagy elkeseredésében is makulátlan maradjon az erkölcsi bizonyítványa...és mit kap...semmit...még csak fel sem hívnak, hogy bocs haver, szar vagy, nem kellesz nekünk! Ezért jársz iskolába hosszú éveken kersztül, én konkrétan 18 évig tettem ezt, mégsem megyek egyelőre vele semmire.

Sokan esnek abba a csapdába, hogy egy idő után leadnak az elvárásokból és jelentkeznek minden meghirdetett állásra, még akkor is, ha semmi közük nincs az egészhez. Én ajánlom mindenkinek, akinek ilyen gondolatai vannak, hogy felejtség el nagyon gyorsan. Ma már nem ritka, hogy az emberke kikerül az egyetemről és fél évig nem talál megfelelő állást magának. Ki kell várni! Ha belegondolsz, először úgyis többségben a puncsos egyének helyezkednek el, azt követően lesz esélyed egy nem csak falból meghirdetett állást találni. Ki kell élvezni az utolsó nyarat, mert a következő már tuti melóval fog eltelni. Tölts el minél több időt a barátaiddal, mert megéri! Ők is nagyrészt ugyanezt élik át, hát akkor miért ne lehetne ezt kellemesen tenni? Nem muszáj hallgatni rám, mindenesetre én így fogom végigjátszani ezt a nyarat, ugyanis tudom és érzem, hogy már itt a változás szele a közelben...

***

-Sz-

Szeretem a fura kompozíciókat a tányéromon, de a következő történet megtanított arra, hogy gyanakodva közelítsek meg ezután minden olyan ételt, amit nem magam készítettem...

A munkanélküli kiscsapattal (plusz egy igazi dolgozó főnővér) levonultunk hétvégére Nagyrévre. Gondoltuk, kipihenjük a sok punnyadást és a monitorbarna ábrázatunkat feldobjuk egy kicsit némi napfénnyel. :) Ennyi a felvezetés.

 Szóval, első este lángost sütöttünk, amihez ugye illik egy kis fokhagymát is pusztítani, mert úgy az igazi. Hozzá is láttam a fokhagyma pürévé való átalakításához, nehogy valaki egy nagyobb darabra ráharapjon. Kata kolleginát megbíztam, hogy hozzon pár csepp olajat kintről a fokhagymára. Amíg ő távol volt, addig lefújtam magam Protecttel (citrom illatú szúnyog- és kullancsriasztó), ezt követően nem is éreztem más illatot/szagot. Megkaptam a kért olajmennyiséget, összedamizgáltam azonnal a fokhagymával és rohantam ki a többiekhez, hogy minél hamarabb be tudjuk kebelezni a mennyei falatokat. Mohón neki is estünk a fokhagymás csészének, gazdagon beborítottuk vele a lángosokat...

Ekkor jött a cudar valóság...ennek a kajcsinak bizony nem frankó az íze. Végigszagolgattunk minden alapanyagot, még a tüzet is...de semmi, minden okés, a fura, enyhén hányásfakasztó íz eredete ismeretlen maradt...ameddig bele nem szagoltam a fokhagymás csészébe! A fokhagyma bizony nem a megfelelő olajjal volt összekeverve, hanem egy kicsi, de hatásosan pusztító adag citrom illatú szúnyogriasztós lámpaolajjal! De mire ez kiderült, már én letoltam egy háromnegyed lángost ilyen feltéttel.

Okés, restart fokhagyma. Most már minden oké, de ezt az ízt és magát a tudatot, hogy én eme förtelmes dolgot a gyomromba küldtem, majdnem kicsinált! Ittam sört, ittam kólát, vizet, mindent...hajnalban mégis majdnem lehánytam drága Jankámat! Mindent összevetve borzalmas élmény volt...de amúgy meg naggggyon vicces is. Bár azt már kevésbé élveztem, hogy az elkövetkező három napon, bármilyen élelmiszert a számhoz emeltem, volt mindig egy önkéntes az asztalnál, aki épp egy újabb embernek mesélte ezt a sztorit...és bizony az az érzés nem olyan könnyen feledhető, hogy már másnap tudjak rajta kacagni egy nagyot.

Amúgy másnap megnéztük az üveget, egy 5 centis fekete szúnyog volt rárajzolva, rendben, nem nézte meg a feliratot, de hogy nem veszi észre a gyerekzáras kupakot... :D

Igen, Nagyrév amúgy egy bulis hely, főleg ha ilyen kiváló társaságban tölthet el az ember gyermeke egy csodás hétvégét. Etettünk hattyúcsaládot is, ami először olyan jó ötletnek tűnt. Két nagy és hat kicsi hattyú él a holtágon. Ezek ráálltak arra, hogy végigtarhálják az összes valamire való stéget egy pár falatkáért. A kicsik akkorák voltak, mint egy kifejlett liba, a szülőpár pedig a Loch Ness-i szörny méreteivel rendelkeztek. Katát kizavarta az egyik a vízből (közben még le is köpte---mármint Katát a hattyú), a másik Janka karját akarta tőből letépni egy falat kenyérért... Szóval leszűrtem, hogy a bütyköshattyú csodálatos teremtés képen, videón vagy legalább megfelelő távolságból. De amikor a kicsinyeit akarja védeni az emberektől, akkor talán jobb az óvatosság.

Végkövetkeztetés:

1. itt mindenkinek van valami defektje...ami vicces
2. 15 fokos hidegben nem feltétletül a sör fog felmelegíteni
3. a pottyantós budiban éjjel ne használj lámpát, mert nem fog jobb lenni a közérzeted, ha látod a pókokat
4. a halon kívül itt minden kajának krumpli az alapja
5. a napfelkeltében a denevérkarambolok a legviccesebbek
6. itt a szomorúság, mint fogalom, nem létezik
7. és ami a kedvencem: mindenből viccet lehet csinálni ezen a helyen egy ilyen SZUPERCSAPATBAN!

Csúcs! Az ilyen pillanatokért érdemes élni! :)

Globális felmelegedés, változékony időjárás, az adott évszakban megszokott feltételektől eltérő időjárás...

Hmmm....bizony, már egyre gázosabb a helyzetünk!

Gyerekkoromban, ami valljuk be, nem volt olyan nagyon régen, még a tél az tél volt a nyár pedig nyár és az átmeneti évszakok is átmeneti klímát biztosítottak és nem szélsőséges hőmérsékleti értékekkel kápráztatták el az emberiséget.

Az utóbbi évek nyarai is egyre csak csalódásokat okoztak. Több éve elméletileg és gyakorlatilag nem lehet szinte egész nap a szabadban tartózkodni, mert a káros UV-sugárzás miatt ropira sülnénk és Melanoma alakulhat ki a bőrünkön. :S Ez a mostani, 2009-es nyár az emberi szervezet számára kellemes napokat is tartogat, hiszen vannak borongós napok, hosszabb ideig elhúzódó esőzések, de itt megint átesett a természet a ló túloldalára, ugyanis a fronthatások miatt készül ki az emberi faj fele.

De nagyon jól tudjuk, hogy ki a hibás...MI, EMBEREK, legalábbis részben!

Igen, most elkezdhetnék papolni a globális felmelegedést kiváltó tényezők visszaszorításának fontosságáról vagy kiköltözhetnék egy fa alá és csak esővizen, lehullott falevélen, napfényen élhetnék. DE ezzel nem oldanék meg semmit. Max kevesebb pénzem folyna el. De valamit mindenki tehet és nem is kerül sok pénzbe: a szemetet nem dobom el, hanem elviszem a legközelebbi szeméttárolóig, a boltban esetleg az újrahasznosított papírból készült wc-papírt veszem meg, nem az 57 rétegű pihepuha, agyonreklámozott parfümillatú csodapapírt, ha megtehetem, akkor a tömegközlekedést, biciklit vagy a lábbuszt veszem igénybe, nem az autóval pöfögök mindenhová még 100 méteres körzetben is. Ezek csak apró példák, amit oldalakon keresztül sorolhatnék. Az energiával sem árt takarékoskodni, de ami a legfontosabb az emberiség számára: a vízzel spóroljunk, ha tudunk, mert lehet, hogy 10-20 év múlva nem lesz természetes ivóvíz. Én például szeretném, ha a majdani gyerekeim is ihatnának a kerti csap vízéből és nem csak a palackozott vizet ismernék...

Amint fentebb is írtam, nemcsak az emberek a hibásak. Egy bolygó életében természetes jelenség, hogy ciklikusan követik egymást a felmelegedés és lehűlés hosszú évszázadokon átívelő szakaszai. Most a felmelegedés szakaszát éljük, amit bizonyos elméletek szerint egy lehűlési szakasz fog követni, ahogy az a földtörténetben már többször elfordult. Igen, ez minden bizonyossággal így van, de a korábbi szakaszokban nem voltak füstokádó gyárkémények minden településen, nem volt ennyi autó, nem pusztították ilyen mértékben az erdőket, melyek a légkör alakításában kulcsszerepet játszanak.

Senki ne haragudjon meg az alábbi rövidke képregény miatt:

Amúgy a minap láttam egy, a globális felmelegedéssel foglalkozó dokumentumfilmet a NatGeo csatornán. Ők az energia egyensúlya szemszögéből közelítették meg a témát. A filmben a jégsapkák és az óceánok kiterjedésének arányait vizsgálták. A jég fényvisszaverő hatása ellensúlyozza az óceánok által elnyelt napenergiát. De az állandó jeges terület folyamatosan csökken, míg az óceán ennek következtében növekszik, így egyre több energiát nyel el. Ennek hatására nő a globális hőmérséklet. Előzetes számítások szerint az Északi-Sark jégmezője 2045-re teljesen el fog tűnni (a nyáron is megmaradó jégről van szó). Feltehetnénk a kérdést, hogy visszafordítható-e a jégsapka olvadása? Ezt a kérdést a kutatók nem tudták megválaszolni, mivel nem rendelkeznek erre vonatkozóan kielégítő információval. Tehát lehet, hogy már magunk mögött hagytuk a kritikus pontot, de az is előfordulhat, hogy mégsem...és még van esély!

Gondolkodjunk el ezeken, talán mégis lehet valamennyire lassítani a folyamatot...!

Hát sajnos Michael már kevésbé oké...

Ez a Smooth Criminal magyar fülnek eléggé érthetetlen refrénjének egy sora. Szóval Jacko már nincs közöttünk. Erről szerintem még az őserdőben élő törzsek is értesültek, valószínűleg szórólapon kaptak hírt, amit egy helikopterből szórtak ki számukra. Na de félre a tréfával! Világunk az elmúlt 15 évben sajnos nem a művészi teljesítménye kapcsán emlegette ezt az embert, aki valami számomra felfoghatatlan okból mindenáron fehérré akart válni és emiatt tette tönkre az egész szervezetét. A műtétsorozata sajna annyira sikeres lett, hogy egymaga elénekelhette volna az Ébenfekete és hófehért...de ez az ő dolga volt, nem is filózok tovább.

Azt viszont le szeretném szögezni, hogy mint művészt igen nagyra becsülöm! Ugyanis ő nem csak a moonwalking-ról híres (amit amúgy nem is ő talált ki), hanem a zenéjét is önmaga szerezte, a dalszövegeit nem gyártószalagon készítette egy névtelen emberke vagy csoport, azok is saját szerzemények. Már csak hab a tortán az, hogy a koreográfiában is utólérhetetlen volt mind a színpadon, mind a videokon. Mindig is szerettem, hogy a Jackson-klipek keretbe vannak helyezve és egy-egy történetet jelenítenek meg. Hollywood is sokat tanult a Jacksonnak dolgozó filmesektől. Formabontó trükköket alkalmaztak némely klipjében. Ott van például a Black or White. Emlékszel még az arcáttűnéses filmes trükkre? Nah, ha eddig nem tudtad, most elárulom neked kedves Olvasó, hogy ez a videoklip volt ennek a trükknek a premiere.

Szóval ő nem az az idióta, infantilis majom volt, mint ahogy a média lefestette az utóbbi években, hanem egy tehetséges zenész, nem csak énekes, zenész. A pedofil-botránytól meg próbáljunk elvonatkoztatni, mert az sem fog kiderülni soha, hogy tényleg "megvásárolták" a felmentését vagy valóban ártatlan volt-e! Ettől függetlenül a zenéjét még szerethetik az emberek, mert a kettő között nincs összefüggés. Amikor megtudtam, hogy a How I Met Your Mother című sorozatban a Barney-t megformáló színész, Neil Patrik Harris valójában meleg, megijedtem, hogy ezután nem fog összevágni a fejemben a nőcsábász karakterrel. De szerencsére egyáltalán nem zavar, talán azért, mert jó színész...ahogy Michael Jackson is jó zenész volt.

A bejegyzésem mondanivalója annyi lenne, hogy legalább holtában ne szapuljuk ezt az ember, inkább hallgassuk a zenéjét, persze csak ha szeretjük!

A legjobb Michael Jackson szám a Bad albumról (hallgasd meg, mert tényleg nagyon zsír!):

https://www.youtube.com/watch?v=7Hg-IRZk4D0

Mivel munkanélküliségem első napjait élem, még leköt a televízió. Igaz ehhez hozzájárul az a tény is, hogy az elmúlt öt évben nem sokat hódoltam ennek a szórakozási formának. Most láttam a Paprika TV-n egy frenetikus sütireceptet, amit meg kell osszak veled kedves Olvasó!

Amerikai almás cucc (bocsi, de a nevére nem emlékeszem)

Kicsit nagy adagban készítették, de felezve a receptben szereplő adagot már egy hétvégi ebédhez megfelelő mennyiségű desszertet kapunk.

15 tojásos piskótát készítünk, amit ha kihűlt, félbevágunk. (A piskóta elkészítése minden receptkönyvben megtalálható.) A töltelék a következő: 4 kg reszelt almát fél kilo mézzel és 3-4 evőkanál őrölt fahéjjal megpárolunk. A másik töltelék pedig hidegen keverhető vaníliapuding (ez készüljön kb. másfél liter tejből!) Ha ezekkel kész vagyunk, az egyik piskótalapot a tepsibe visszahelyezzük, erre rásimítjuk az almás töltelék felét, majd ráhalmozzuk a puding felét is. Ezután a piskóta másik fele, majd egy újabb réteg párolt alma, végezetül pedig bevonjuk a maradék pudinggal. Egy-két órára a hűtőszekrénybe tesszük, majd méretesebb kockákra vágva tányérra helyezzük és megszórjuk őrölt fahéjjal (csak kevéssel, különben elnyomja az ízeket!). Ha még fokozni akarjuk az élvezetet, akkor egy gömb vaníliafagyit is kínálhatunk mellé!

Ha ettől nem kezd valakinek egyből folyni a nyála..... :)

Szerintem ez egy szuper sütiköltemény. Mivel még én is csak most láttam a TV-ben, ezért csak ennyit tudok róla, de amit lesz  rá időm, egyből ki fogom próbálni.

Azon ritka embertípusba tartozom, akiknek nem nyűg, ha esetleg egy egész napot is a konyhában kell töltenie. Már gyermekkoromban is ott sürögtem Anyukám és Nagymamám körül a konyhában és ha épp nem is segíthettem egy-egy veszélyesebb műveletnél, de FIGYELTEM. Bizony, a legtöbb konyhai fortélyt megfigyeléssel sajátítottam el. Hála az égnek, nem félek az újdonságoktól, bármit merek kombinálni. Mivel magam is elég válogatós vagyok, ezért bármit merek főzni bárki számára, mert amit már én megeszek, azt tuti szeretni fogja mindenki. Bár tavaly óta kacérkodom a spenóttal is, pedig azzal a zöldséggel ki lehetett régen kergetni a világból. Szóval a Ratatuille (L'ecsó) című animációs film sokat hangoztatott igéje, miszerint "Főzni bárki tud!" szerintem is helytálló! Aki rendelkezik ízlelőbimbókkal, az már rosszat nem tud összehozni.

Öreg hiba viszont az, hogy sokan rutinból alkotnak ételeket! Soha nem fogom megérteni, hogyan lehet egy másik ember elé tenni abból az ételből, amit magunk nem is kóstoltunk meg. Szerintem annál gázabb szitu nincs is, mint amikor csak illedelmességből, zavartam mosolyogva válaszol a vendég az 'Ízlik?' kérdésre. Kóstolni nem szégyen, nem is tilos, a nagy séfek is mind megkóstolják az általuk elkészített fogásokat. Másik tippem, hogy merjünk kísérletezni! A leírt receptek a legtöbb esetben (vannak azért kivételek) csak útmutatásul szolgálnak. Ott van például a lecsó. Eredetileg minden bizonnyal csak az egyszerű (hagyma, paprika, paradicsom) változata létezett. Később valaki beleszórt egy marék rizst, esetleg a férje kolbászt karikázott bele, a gyermeknek talán ez sem volt elég és amikor anyu nem látta, ütött még rá 1-2 tojást. A nagyi pedig gazdagította padlizsánnal, cukkínivel. Ha utánaszámolunk, már nem csak egy lecsóreceptünk van. Talán a lecsónak annyi verziója létezik, hogy meg sem tudnánk számolni. :) Ha az első nem mert volna kísérletezni, akkor lehetséges, hogy a többi sem mer. De az embernek szerencsére van egy ilyen sokszor átkozott, de néha igenis hasznos tulajdonsága: a kíváncsiság. Igen, az emberi társadalom fejlődése eme tulajdonság hiányában soha nem haladta volna meg az ősközösséget és nem tartanánk itt, ahol most.

Most pedig megosztom veletek az egyik receptemet, amit valószínűleg már mások is elkészítettek valamilyen hasonló formában! :)

Rakott cukkíni (csak azért mert nyár van)

Hozzávalók:

• 60 dkg zsenge cukkíni
• 6 szem újburgonya
• 30 dkg zöldbab
• 5 dl tejföl
• 1 nagy fej vöröshagyma
• 2 gerezd fokhagyma
• 50 dkg darálthús (bármilyen, csirkétől a marháig bármi jöhet)
• 1 bögre rizs / vagy fél liter tejből készült besamel mártás (látjátok, itt már megjelenik a variálás)
• 1 paprika
• 1 paradicsom
• só, ételízesítő, őrölt pirospaprika (édes), bors, 3-4 ágacska kakukkfű, néhány bazsalikomlevél

Egy nagyobb tepsit kizsírozunk és behintjük zsemlemorzsával és az alját ki is rakhatjuk cukkíni és burgonyakarikákkal (próbáljuk úgy lerakni, mint ahogy a tetőcserepek vannak). Ezt a réteget sózzuk és borsozzuk, de csak óvatosan!

A töltelék összeállításával folytathatjuk a munkát! A hagymát felkockázzuk és üvegesre pirítjuk pici olajon. A darálthúst fehéredésig sütjük benne, közben hozzáadjuk a paprikát, paradicsomot, fokhagymát, borsot, ételízesítőt, kakukkfüvet, bazsalikomot és végül a pirospaprikát. Jól összepirítjuk, majd felöntjük egy pici vízzel, ha az ételt besamellel szeretnénk elkészíteni (1-1,5 deciliternél nincs szükség többre!). Azonban a rizses verziónál a rizst a hús után rakjuk bele a serpenyőbe és együtt pirítjuk. Ezt követően ugyanúgy folytatjuk a főzést, de vizet többet kell hozzáadnunk, pontosan kétszer annyit, mint amennyi rizs volt, ha 2 decis a bögre, akkor 4 decit. Főzzük addig, míg a rizs féleig megfő, utána fedjük le és zárjuk el a tűzhelyet. Hagyjuk állni így kb 10-15 percet.

Ha kivártuk a párolódási időt, akkor a húst/rizses húst simítsuk rá a cukkíni-burgonya alapra. Ha besamellel készül, akkor azt a húsos réteg alá rakjuk, mert úgy finomabb lesz. Majd szórjuk rá a zöldbabot és fejezzük be a rétegezést cukkínivel. A tetejét szintén sózzuk, borsozzuk és csöpögtessünk rá olajat, hogy a cukkíni ne száradjon ki! Helyezzük sütőbe, közepes lángon süssük fél óráig, majd kenjük meg tejföllel vagy tejföl és sajt keverékével és süssük pirosra a tetejét!

Garantált a siker! Tipp: Próbáld ki padlizsánnal is! Az már úgy majdnem muszaka! ;)

Látod kedves Olvasó, mennyire egyszerű kitalálni egy újabb receptet? Semmi különös nincs ebben, minden gyakorló háziasszony ezt csinálja!

A tavalyi gátéri F1-es tornádó annyira lázba hozott, hogy a neten elkezdtem böngészni a magyarországi jelentősebb tornádókról szóló jelentések. Ekkor találtam rá a szupercella.hu weboldalra. Azóta is rendszeresen bekukkantok erre az oldalra, mert nagyon jó fotók, viszonylag pontos időjárás-előjelzéseket láthatok. 

Az ő tiszteletükre én is elhelyeztem a konvektív előrejelzésüket a blogom fejlécében...mert megérdemlik. Nem tudom, hogy láttad-e kedves Olvasó a Twister című Hollywood-i csodát. Persze nem azt mondom, hogy minden idők legjobb filmje, mert a valóságtól némely jelenet elég messze állt, de akkor is...még manapság is élvezhető film, nekem konkrétan az egyik kedvencem! Bár az utolsó, az F5-ös tornádónál, amikor egy vízvezetékhez egy bőrövvel kötötték magukat és a tornádó...a nagy bömbi fölöttük haladt...hát nem hiszem, hogy nekik a valóságban onnan egészben kellett volna előjönniük. Eme kijelentésemet a Fujita-Pearson skála támasztja alá, ami közismerten elfogadott mércéje a tornádók pusztításának:

F0
65-115 km/h szélsebesség, gyenge tornádó
(kémények dőlnek, fák ágai letörnek, fiatalabb fák, közlekedési táblák dőlhetnek ki.

F1
116-180 km/h szélsebesség, mérsékelt tornádó
(háztetőket szakíthat, gépjárművek lesodródhatnak,, faházakat erősen rogálhatja)

F2
181-250 km/h szélsebesség,, nagy tornádó
(tetőszerkezetek szakadnak, fák kidőlnek-kitörnek, kisebb tárgyak sodródnak a levegőben)

F3
251-330 km/h szélsebesség, erős tornádó
(házak roskadnak össze, már a kőház is rognláódik, vonatok lesodródhatnak, minden fa kidől, gépjárművek felemelkednek)

F4
331-420 km/h szélsebesség, pusztító tornádó
(az épületek megsemmisülnek, a levegőben folyamatosan nagy tárgyak sodródnak)

F5
421-510 km/h szélsebesség, elképesztő
(több emeletes és vasbeton házak is összedőlhetnek, nehézgépjárművek darabjai több száz métert repülhetnek, katasztrofális pusztítás a vonulási sávban)
 

Tehát érted? A nadrágszíjat nem tépi el, a Helen Hunt fejét nem szakítja szét véres cafatokká, de amúgy a vasbeton szerkezetű épület kártyavárként összedől és mondjuk egy kombájnból kerti fűnyírót csinál....nah ezért sántít nekem a dolog. De szemethunyok, mert Hollywoodban voltak ennél nagyobb bakik is. Meg amúgy ha valaki nem ismeri a Fujita-Pearson skálát, akkor lehet, hogy fel sem tűnik számára ez a kis tévedés. :)

Egyszer én is láttam egy tornádónak nem nevezhető, de már igenis erősebb forgószélként viselkedő légmozgást. Debrecenból autókáztam épp hazafelé valamelyik ősszel a 4-es főúton. Hajdúszoboszló és Kaba közöttegy fura susogó hangra lettem figyelmes, tudod, olyan volt, mint amikor nagyon süvít a szél. Elkezdtem körülnézni, hogy mégis honnan jön ez a hang. Jobbra fordítottam a fejem és akkor láttam: egy aranyos kis forgószél haladt végig egy learatott kukoricatáblán, felszippantva a tarlón maradt összes növényszármazékot. Semmi félelmetes nem volt benne (talán a hangja), mert látszott, hogy elég gyenge eresztés, de látványnak nem utolsó. Sokáig próbáltam hátrapillantgatva követni, de 5 perc múlva már kikerült a látómezőmből.

Mindegy, a lényeg az, hogy a tornádók nagyon szépek még képeken is, mindenki szeretne látni élőben is egyet, de senki nem örülne neki, ha egyik este a saját verandájáról követhetné végig az eseményeket.

Most épp ez a kedvenc legfrissebb tornádó-videóm:

 https://www.youtube.com/watch?v=94qCoLdpRIQ

Több info a tornádókról:

http://www.geothink.hu/html/egyetem/meteo/34_tornadok.html

Igen, ő az! A huszadik század második fele és napjaink legnagyobb populáris írója. Stephen Edwin King 1947. szeptember 21-én született a maine-i Portland városában.

 Sokan olvassák meglehetősen vaskosra sikerült könyveit, mert egyszerűen megunhatatlan. Imádom! Az első könyve, amit elolvastam, vagyis inkább befaltam, a Két Rose volt. Nem épp a legnépszerűbb története, de én talán pont ezért kezdtem ezzel. Kapcsolatunk, ha lehet ezt annak nevezni, már sok évvel ezelőtt kezdődött. Nagybátyám fiatalom elhunyt és megörököltem a házikönyvtárát, ami bővelkedett King könyvekben. Mindig is érdekeltek a regényei, de anno inkább az iskolában, irodalom órán megismert szerzők írásait olvasgattam szorgalmasan. De ahogy Peti könyveit átszállítottam a szobámba, már akkor egy feltűnő helyet kerestem a majdan kedvenc íróm könyveinek.

A Két Rose - az első King olvasmányom - magával ragadott, 2 nap alatt megettem, pedig nem egy pár oldalas szösszenet. Minden vágyam a Ragyogás volt, mivel korábban a filmről, Jack Nicholson fantasztikus alakításáról csak magasztaló szavakat hallottam. De vártam. Nagyon nehéz volt, mivel ez a kötet is ott állt a gyönyörű sorban a polcomon. Úgy éreztem, ehhez a sztorihoz még érnem kell. No nem az értelmi képességeimnek kellett felnőni a feladathoz, azzal szerintem nem volt gond, hanem a hiba ott kezdődött, hogy nem rendelkeztem megfelelő mennyiségű tapasztalattal a King-sztorikkal kapcsolatban. El is telt vagy két év, több kötetet újra és újra elolvastam, mire a kezembe mertem venni a Ragyogást! El tudod képzelni? Két év önmegtartóztatás...ez rosszabb volt, mint egy diéta...de tudtam, ezt be kell tartani, mert az élmény annál nagyobb és gazdagabb lesz.

Addigra megtudtam sok dolgot magáról az íróról is. Mint például azt, hogy fél a sötétben, álmatlanságban szenvedett és általában mindig olyan dolgokról ír, amiktől önmaga is retteg. Sok közös vonásunk van...igaz én nem írok a félelmeimről világsikert arató könyveket...én csak olvasom és valamennyire bennem is megszűnnek (vagy épp fölerősödnek) ezek a bizonyos félelmek.

A Nem jön szememre álom című kötetet az egyetem negyedik évében olvastam. Először nem tudtam, hogy milyen könyvet fog kölcsönadni a csoporttársam, de mint utóbb kiderült, nagyon is jókor nyomta a kezembe ezt, az insomniás öregúrról szóló thrillert. A poén kedvéért akkoriban nekem is ilyen problémám volt. Fogytak az alvással töltött éjjelek, órákat veszítettem a pihenőmből, meg valójában az életemből is. Persze mondhatnánk azt is, hogy nyertem egy csomó időt, amit hasznosan tölthettem...volna. Ugyanis ez 1-2 napig valóban hasznodra tud válni, de utána az agy csökkentett módban működik. Éjjel nem tudsz aludni, de harcolsz érte. Ha már egy órát tudsz aludni, akkor frissen ébredsz...és a frissesség eltart legalább hatvan percig. Szóval gyorsan rájöttem, hogy ez nem valami királyság. Éjjel és nappal egyaránt nem tudod használni az agyad. Sokat hallucináltam, ami szintén nem egy üdítő élmény, főleg amikor a kajád elkezd mozogni a tányérban, árnyakat látsz a lakásban, holott tudod, nincs is ott semmi. A szüleim a mai napig nem is tudnak erről, nem akartam őket ezzel terhelni. Sok emlékem amúgy nincs is ebből a pár hónapból, csak annyi, hogy a barátaim minden reggel aggódva néztek végig az ábrázatomon és ha sikerült valamennyit aludnom, akkor azt szinte már éljenezéssel fogadták. Bevallom, azóta is nagyon félek, hogy ez visszajön és újra zombi leszek. Tehát ebben is hasonlítunk az öreggel.

Meg ott az arachnofóbia. Stephen King annyira fél a pókoktól, hogy még az erről szóló könyvét meg sem merte írni. Ezt nem én találtam ki, állítólag ez lesz a főműve.

A barátaim mindig röhögnek, amikor felemlegetik az egyik, amúgy valóban röhejes fóbiámat. Azt nem tudom, csak sejtem, hogy Kingnek is vannak ilyen furcsaságai, mint nekem, mert a könyvei erre utalnak. Félek a sötétben a gyerekektől! Tudom, hülyén hangzik, de csak gondolj bele kedves Olvasó! Kicsi, közelít feléd a sötétben és egyszer fény vetődik az arcára...ÉS MI VAN, HA NINCS IS ARCA, VAGY AZ ÁLLATTEMETŐBŐL A KISCSÁKÓ???HMMM???? Valószínűleg ez a fóbiám a mérhetetlen mennyiségű horror/thriller fogyasztásomból fakad... De már szerintem kezd múlni, főleg mióta több gyerek van a családban. Hozzá kellett szoknom, hogy igen, éjjel felkelnek, lehet, hogy félnek és akkor nekem kell megnyugtatnom őket. Hát csak nem dobhatom ki őket az udvarra!

De kanyarodjunk vissza a Ragyogáshoz! Az a könyv valami fergeteges! De most komolyan. Olyan csodálatosan felépített, többször újraizgulható alkotás véleményem szerint még nem született a thriller-történelemben. Féltem attól, hogy ezután már nem lesz olyan nagy élmény egy King-könyv sem, amit később olvasni fogok. De szerencsére tévedtem! King mindig tud meglepetéseket okozni és fokozni a tökéletest és a felülmúlhatatlant.

De egy baj van vele. Vagyis nem vele, hanem a filmiparral. Egyszerűen nincs az a rendező, operatőr, színészgárda, aki úgy tudná vászonra vinni az író történeteit, mint ahogy az az olvasó képzeletében megjelenik. És egy rossz film bizony a könyvtől is el tudja venni a néző kedvét. Ezért nem fogom soha elolvasni a Cujot és a Tűzgyújtót, pedig az utóbbi itt hever a polcon. Itt nyer bizonyítást az a hipotézis, miszerint az emberi képzeletet Hollywood sem tudja leigázni.

Végezetül egy jó tanács: Kinget olvasni kell, nézni tilos!!! Hidd el, én két könyvélménytől fosztottam meg magam a balul sikerült filmek miatt...

És még egy, sajnos szomorú adat a Mesterről: Stephen King látása folyamatosan romlik, ami idővel teljes vaksághoz fog vezetni. De reméljük, ha mégis bekövetkezik az elkerülhetetlen, King akkor sem hagyja abba az alkotást, talán Thabitának, a feleségének majd tollbamondja a csodálatosan megkomponált történeteit!

A Wikipedia-nak köszönhetően itt vannak időrendi sorrendben angolul és magyarul a megjelent Stephen King könyvek: (Kötelező rákeresni az íróra a Wikin, hiszen én csak pár, számomra fontos gondolatot szedtem pontokba róla!)

http://hu.wikipedia.org/wiki/Stephen_King

• 1974 Carrie (magyarul: Carrie (regény) / A boszorkánylány)

• 1975 'Salem's Lot (magyarul: Borzalmak városa)

• 1977 Rage (regény) (Richard Bachman néven)

• 1977 The Shining (magyarul: A ragyogás (regény))

• 1978 Night Shift (magyarul: Éjszakai műszak, novellák)

• 1978 The Stand (magyarul: Végítélet (regény))

• 1979 The Dead Zone (magyarul: A Holtsáv (regény))

• 1979 The Long Walk (regény) (Richard Bachman néven)

• 1980 Firestarter (magyarul: Tűzgyújtó (regény))

• 1981 Cujo (magyarul: Cujo (regény))

• 1981 Danse Macabre (könyv a horror-műfajról)

• 1981 Roadwork (regény) (Richard Bachman néven)

• 1982 The Dark Tower I: The Gunslinger (magyarul: A Setét Torony I: A harcos)

• 1982 Different Seasons (magyarul: A remény rabjai, kisregények)

• 1982 The Running Man (magyarul: A menekülő ember (regény), Richard Bachman néven)

• 1983 Christine (magyarul: Christine (regény))

• 1983 Cycle of the Werewolf (magyarul: Ezüst pisztolygolyók)

• 1983 Pet Sematary (magyarul: Állattemető (regény))

• 1984 The Eyes of the Dragon (magyarul: A sárkány szeme (regény) / A mágus / A szem)

• 1984 The Talisman (magyarul: A Talizmán (regény), társszerző: Peter Straub)

• 1984 Thinner (magyarul: Sorvadj el!, Richard Bachman néven)

• 1985 Skeleton Crew (magyarul: Csontkollekció, novellák)

• 1985 The Bachman Books (Rage / The Long Walk / Road Work / The Running Man)

• 1986 It (magyarul: Az (regény))

• 1987 Misery (magyarul: Tortúra (regény))

• 1987 The Dark Tower II: The Drawing of the Three (magyarul: A Setét Torony II: A hármak elhívatása)

• 1988 The Tommyknockers (magyarul: A rémkoppantók (regény))

• 1989 The Dark Half (magyarul: Halálos árnyék (regény))

• 1990 The Stand: The Complete & Uncut Edition (magyarul: Végítélet (regény))

• 1990 Four Past Midnight (magyarul: Titkos ablak, titkos kert / A Napkutya, kisregények)

• 1991 Needful Things (magyarul: Hasznos Holmik (regény))

• 1991 The Dark Tower III: The Waste Lands (magyarul: A Setét Torony III: Puszta földek)

• 1992 Gerald's Game (magyarul: Bilincsben (regény))

• 1993 Dolores Claiborne (magyarul: Dolores (regény))

• 1993 Nightmares & Dreamscapes (magyarul: Rémálmok és lidércek, novellák)

• 1994 Insomnia (magyarul: Nem jön szememre álom (regény))

• 1995 Rose Madder (magyarul: A két Rose (regény))

• 1996 The Green Mile (magyarul: A halálsoron (regény))

• 1996 Desperation (magyarul: Rémület a sivatagban (regény))

• 1996 The Regulators (magyarul: A rendcsinálók (regény), Richard Bachman néven)

• 1997 The Dark Tower IV: Wizard and Glass (magyarul: A Setét Torony IV: Varázsló és üveg)

• 1998 Bag of Bones (magyarul: Tóparti kísértetek (regény))

• 1999 The Girl Who Loved Tom Gordon (magyarul: Tom Gordon, segíts!)

• 1999 Hearts in Atlantis (magyarul: Atlantisz gyermekei)

• 2000 On Writing: A Memoir of the Craft (magyarul: Az írásról (regény), önéletrajz és könyv az írás művészetéről)

• 2001 Dreamcatcher (magyarul: Álomcsapda (regény))

• 2001 Black House (magyarul: A Fekete Ház (regény), társszerző: Peter Straub)

• 2002 From a Buick 8 (magyarul: Rémautó (regény))

• 2002 Everything's Eventual – 14 Dark Tales (magyarul: Minden haláli, novellák)

• 2003 The Dark Tower I: The Gunslinger. Revised and Expanded Throughout

• 2003 The Dark Tower V: Wolves of the Calla (magyarul: A Setét Torony V: Callai farkasok)

• 2004 The Dark Tower VI: Song of Susannah (magyarul: A Setét Torony VI: Susannah dala)

• 2004 The Dark Tower VII: The Dark Tower (magyarul: A Setét Torony VII: A Setét Torony)

• 2004 Faithful: Two Die-Hard Boston Red Sox Fans Chronicle the Historic 2004 Season (társszerző: Stewart O'Nan)

• 2005 The Colorado Kid (magyarul: A coloradói kölyök)

• 2006 Cell (magyarul: A mobil)

• 2006 Lisey's Story (magyarul: Lisey története)

• 2007 Blaze (Richard Bachman néven)

• 2008 Duma Key (magyarul: Duma Key)

• 2008 Just After Sunset (novellák)

• 2009 Under the Dome

 

Úgy gondolom, alá kell támasztanom az önsegítő blogom létjogosultságát!

Bizony-bizony, az élet nem mindig úgy alakul, ahogy azt még tiniként elképzeli az emberpalánta! A gimnázium padjait koptatva mindenki arról álmodozik, hogy huszonévesen, az egyetem berkeit elhagyva övé lesz a világ. Anno én is azt hittem! Tudom, meglehetősen naív voltam, de remélem ez a kis baki meg lesz bocsátva. :)

Szóval, a gimi után abszolút semmi fogalmam sem volt arról, hogy merre induljak el. Az egyik legnagyobb defekttel rendelkeztem, amit csak magáénak tudhat egy 18 éves érettségi környékén: MINDEN, de tényleg MINDEN érdekelt. Viszont a gimiben élni szerettem, tanulni már kevésbé, van ez így, nem én vagyok az egyetlen. Ebből kifolyólag nem is nagyon jeleskedtem az utolsó években a társadalomismereten, számítástechnikán és a pszichológián kívül semmiben. Nem volt más választásom, jelentkeznem kellett valahová, mert ugye nálunk ciki volt, ha valaki nem jelentkezett egyből valamely csodálatos felsőoktatási intézménybe.

Pontok alapján fel is vettek Szarvasra...környezetgazdálkodási agrármérnöki szakra. Nem tudom egyáltalán honnan pattant ki ez a csodálatos gondolat, soha semmi közöm nem volt a témához, max annyi, hogy a szüleim a mezőgazdaságban dolgoztak. De én mindig is bölcsész akartam lenni. Akkor még olyan misztikus főnév volt ez számomra. A nyár végén kaptam egy levelet, melyben a gumicsizma, gyakorlati foglalkozás és én egy mondatban szerepeltünk. Postafordultával kértem egy egész éves halasztást! Másnap bementem a régi gimimbe és kértem, hogy vegyenek fel az ötödéves szakképzésre. Mindegy volt, csak ne otthon üljek egy évig. Szeptemberben a számtech tanáromat (régi és új egyben), hogy engedje meg, hogy bekapcsolódhassak a szoftverüzemeltető szakképzésbe (a második éveben).

Eltelt lassan az első félév, ideje volt valami célt keresni. De megint csak villogó kérdőjelek voltak a fejemben, hogy mi a fenét kezdjek magammal az elkövetkező években. Az akkori párom erősen befolyásolta a választásomat. Ő ugyanis kitalálta, hogy mindenképp Debrecenbe szeretne járni egyetemre. Hosszas vívódás után két szak maradt a képzeletbeli kalapban: szociálpedagógia és szociológia. Persze a szociológia első helyen, szocped a másodikon. A párom, nevezzük X-nek, az első helyre pályázott, nekem valójában mindegy volt még akkor is. A sors mégis úgy hozta, hogy Mr. X-et csak a második helyre vették fel, én viszont bebocsátást nyertem a tudomány világába, felvettek szociológia szakra. (Az elmúlt 5 év legnagyobb pillanatait elmesélem később.) És most bizony innen szabadultam, okleveles szociológusként.

Ééééééés!!!! Itt jön az igazi szívás. A szociológia egy nagyon szép tudomány, szubjektív véleményem szerint a legszebb is, de elhelyezkedni vele nagyon nehezen lehet. Főleg mert sokan vagyunk ebben a pici országban...ráadásul sokszor a kiválasztás szubjektív mivolta miatt nem épp a tehetséges emberkék kerülnek jó szoccer helyekre.

Én most számolom a napokat. Nem azért, hogy idegesítsem magam, hanem azért mert kíváncsi vagyok, hogy egy aktív diplomás álláskereső (nem túl piacképes diplomával) mennyi idő alatt tud elhelyezkedni egy normális helyen...és mennyit kell szívnia, amíg azt a bizonyos HELYET megtalálja.

Remélem, megkapom a képzeletbeli engedélyt a kedves olvasótól, hogy tovább írjam a blogot! :)

De senki ne higgye azt, hogy itt fogok bárkinek is nyafogni minden bejegyzésemben, szó sincs ilyesmiről! :) Még csak az kéne...soha nem voltam nyafogós, nem most fogom elkezdeni. Be szeretném mutatni azoknak, akik követik a blogomat, hogy engem milyen dolgok érdekelnek. Például filmek, zene, tornádók, gasztronómia, kultúra, irodalom, galaxis és még számos ilyen kimeríthetetlen téma. ;)

De semmi nem kötelező, ha nem tetszik, akkor nem kell tovább olvasni! Ezt azért írom, mert a barátok tapasztalatai alapján sokan csak azért kommentelnek, hogy szidalmazzák a bloggert...és ezt én nem szeretném. Remélem, ezt az egy kérésemet mindenki tiszteletben fogja tartani!

Először is egy vallomás:

Amióta a blog, mint fogalom megjelent a világhálón, én azóta voltam nagy ellensége. Tudom, most megkaphatnám az ordító, arcomba pofonként becsapódó kérdést, hogy akkor mi a francért pötyögöm itt a betűket szorgalmasan a billentyűzeten, ha eddig ennyire lesajnáltam azokat, akik szintén arra vetemedtek, hogy a nagyvilág elé tárják ügyes-bajos dolgaikat...melyek esetleg nem is tartoznának idegenekre. Eme lépésemben nagy szerepe volt kedves barátaimnak (Kifti, Vitya), akik egyre kiforrottabb íráskészséggel billentyűzetet ragadva, időről-időre megörvendeztettek igenis szórakoztató vagy épp elgondolkodtató szösszenetekkel. Tudod milyen jó ezeket olvasni, amikor épp álmatlanságban szenvedsz??? Elmondhatatlan! :)

Most elég sok dolog megváltozott az életemben (melyeket később kifejtek), kiszakadtam az eddig megszokott környezetből és talán az unalmas hétköznapok ellen próbálok harcolni ezzel a bloggal... Remélem, hogy az én írásaim is jól fognak jönni valakinek az esetlegesen unalmasabb estéken!

szoccer.blog.hu