Szervusz kedves Olvasó!

Tudom, már rég nem írtam új bejegyzést, de valahogy nem történt semmi említésre méltó, ami arra buzdított volna, hogy klaviatúrát ragadjak. Szóval, eljött az ősz, bár még a nyár kapaszkodik az őt követő évszak nyakába...tehát tök jó vénasszonyok nyarát éljük manapság. :)

Furcsa most ez a 2009-es ősz. Ez az első év, hogy nem kell iskolába mennem, nem kell költöznöm...csak telnek a napok, ami valljuk be, elég egyhangú dolog, ha nincs az ember lányának legalább egy középszerű munkahelye. Hát úgy néz ki, a nagy lehetőség még várat magára...egyelőre!

Bár bejött amit vártam, szeptembertől kezdve több lesz az úgymond normális és valódi (!) álláshirdetés az álláskereső portálokon. Érdekes módon már be is hívtak állásinterjúra ebben a hónapban...biztos minden puncsosnak meglett a maga helye.

Igen, szóval végre már valahol kíváncsiak voltak rám, legalábbis egy 25 perces beszélgetés erejéig... De nem adom fel, egyszer úgyis valahol pont kell egy olyan munkaerő, mint én vagyok! Így még mindig csak keresgélek, vegetálok, bosszankodom, néha szomorkodom, elvétve még röhögök is a saját helyzetemen! És persze várok, mindig várom a "postást"*, figyelem a telefonom. A jövő hét is a nagy várakozás jegyében fog telni, ugyanis két komolyabb helyről is a hét közepére várom a visszajelzést. Bár már egyre kevésbé akarok szociológusként elhelyezkedni, azért próbálok naprakész maradni, hiszen a megszerzett tudásomat bizony tényleg lehet kamatoztatni más szférában is...csak akarni kell!

Csinálhatnám azt, mint mások, hogy siránkozom, sajnáltatom magam, befordulok, öngyilkolok, de ennek valljuk be, semmi értelme sincs. Akarni kell és akkor valahogy csak bevonz valamit magának az ember! Amúgy a munka miatt még mindig nem vagyok elkeseredve, jobban zavar, hogy hiányzik az egyetem.

Tegnap voltam Debrecenben és már az is olyan jó érzés volt, hogy az egyetemi menzán ebédeltünk a párommal és utána Kiftivel a Koli Kávézóban találkoztunk. Elmondhatatlan, amikor egy város illata/szaga mennyi szép emléket idéz fel! Szerettem ott élni, szeretem az ottani barátaimat, akiket soha senki nem pótolhat és ha lett volna bennem elég mersz, akkor még most is ott lehetnék! De most az egyszer a könnyebb utat választottam...s talán ez volt életem legrosszabb döntése!

*A postás az anyukám! :)